A budapesti nyolcadik kerületi Rákóczi
térnél laktunk. Úgy
tizenhárom-tizennégy éves koromban a haverokkal
sokat fociztunk a téren; két nagyobb faág vagy kő
volt a kapu. Négy főből álltak a csapatok, mi
osztálytársak voltunk, az ellenfél pedig
odaverődött srácokból állt.
Mikor öt-egyre vezettünk, ránk kiabált egy
férfi a padról:
– Hagyjátok a másik csapatot nyerni,
pofátlanul, túl erőszakosan játszotok. Két
fiam van ellenetek, és két osztálytársuk.
– De hát jobbak vagyunk! Majd legközebb!
Az üvöltöző férfi megnyugodva visszaült
az izgalmas meccset nézni.
Véletlenül, mikor a kapujukra rúgtam, az igazi
focilabda túlment a pályavonalon, és a
férfit találtam el, mire ő felugrott, odarohant
hozzám, egy hatalmas pofont adott. Legnagyobb
meglepetésemre ott termett apám, akiről nem is tudtam,
hogy ott van.
A hátam mögötti árnyékból
felugrott, és úgy szájon vágta az engem
megpofozott férfit, hogy elesett, és mentők vitték
el. Apámat meg a rendőrök.
– Miért ütötte meg Kovács Lajost?
– kérdezte a bíró édesapámat.
– Mert pofonvágta a fiamat, aki
véletlenül fejbe rúgta labdával.
– Ez igaz? – fordult Kovács Lajos
felé a bíró.
– Igen, és meg is érdemelte!
– De hát maga egy felnőtt férfi, egy
kisgyereket hogy pofozhat meg?
– Igen, tényleg megpofoztam – fordult
énfelém, majd a bíró felé a
kórházból kiengedett sérült
férfi. – Nagyon haragudtam rájuk, erőszakosan
játszottak legyőzték a fiaimat, plusz a labda
eltalálta a fejemet. Hirtelen természetű vagyok,
ezért is rúgtak ki az állásaimból.
Nagyon szégyellem magam.
– Álljanak fel! Mindkét fél
bocsánatot kér a másiktól!
Megértették?! S te fiam – fordult felém a
bíró –, tanuld meg kezelni a labdát.
Én is fociztam, de bajt sohasem csináltam. Elmehetnek!
A kölcsönös bocsánatkérés
megtörtént, majd apám meghívta őt és
engem a sarki eszpresszóba.
Elválaszthatatlan jó barátok lettek.
Kiderült, a közeli Bacsó Béla utcai
általános iskolába jártak mindketten, igaz,
nem egy osztályba.
Én viszont sohasem fociztam többé.
♣ ♣
♣
