Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

KÖNYVESPOLC

Földesdy Gabriella

MAGASSÁGOK MAGÁNYA

Madarász Imre kötete

Madarász Imre, az olasz irodalom professzora közismert személy. Címei, kitüntetései, harmincnégy kötetének felsorolása egy A/4-es oldalt betöltene. A Magasságok magánya a harmincötödik. Az olasz klasszikus és kortárs irodalom avatott ismerője és szerelmese, bármiről ír, élvezet olvasni.

A kötet az olasz irodalom és kultúrtörténet közel nyolcszáz évéből válogat összesen tizenöt különleges írói-költői csemegét, s mindezekről briliáns stílusban fejti ki véleményét, vagy éppen olvasmányélményét, ismerteti a róla szóló vitát, cáfolja az eddigi helytelen megállapításokat, és így tovább. Mindezt úgy, hogy nem a tudós „magasleséről” oktatja ki az olvasókat, inkább együtt gondolkodásra készteti a téma iránt érdeklődőket.

A tizenöt írást olvasva az a képzetem támadt, hogy egy fejezetekre osztott, folyamatosan adagolt információhalmazt olvasok, egy olyan „lexikont”, amelyben nincsenek szócikkek, és nem is betűrendes, ám az információhalmaz mégsem zavaró, nem terheli, nem súlyosítja a szöveget, inkább elvarázsol. A másik érzetem az volt, hogy a kiválasztott tizenöt téma nem klasszikus műelemzés, vagy még kevésbé műismertetés, inkább egy sajátos szemszögből próbál az íróra, a műre tekinteni, eddig feltáratlan oldalát mutatni a témának, vagy még pontosabban, kapcsolódási pontokat keres írók, művek, irányzatok, eszmék, életérzések között.

Majd minden tanulmányban egy ponton felkapjuk a fejünket: ismerjük a szerzőt, sőt talán a művet is, amiről szó van, de amit itt olvasunk róla, azt nem tudtuk. Így járunk Cecco Angiolieri, a 13-14. század fordulóján élt költőnek kifejezetten pofátlan verseivel, amelyben apját kárhoztatja, vádolja igaztalanul, csak azért, mert nem ad elég pénzt dorbézoló, lump életmódjához. Már akkor is dívott az ilyesféle tiszteletlenség? Vagy itt van Petrarca, tudunk szerteágazó tevékenységéről, az avignoni pápákkal való jó kapcsolatáról, persze leginkább Laura iránti szerelméről ismerjük. De vajmi keveset tudunk Daloskönyvének 128. verséről, amely talán az első hazafias költemény, első az olasz egység (Risorgimento) iránti vágy megfogalmazásában. Ebből a költeményből táplálkozik később Machiavelli, Alfieri, Mazzini, hogy csak a legfontosabbakat említsük. S milyen érdekes jelenségnek számít a szobrász Michelangelónak egy úrnőhöz írt szerelmi versét olvasni, miközben – tudjuk – a férfiakat kedvelte.

Még a felvilágosodásról tanultak kapcsán sem szoktunk hallani Cesare Beccariáról, a jogtudósról, aki már a 18. században követelte a halálbüntetés eltörlését, s ami csak a 20. század vége felé lett általános követelmény – legalább is a civilizált országokban. Mulasztásunk azért is óriási, mivel Beccaria főműve (A bűnökről és a büntetésekről) magyarul először 1989-ben jelent meg. Vannak adósságaink a három 19. századi nagy vers fordításait illetően is. Azt csak a dolog természetéből adódóan vesszük tudomásul, hogy sem Manzoni, sem Carducci, illetve Pascoli, 19. századi költők nevét és leghíresebb versüket nem ismeri a magyar iskolázott és művelt köztudat, de az olaszból fordítók körében is mellőzötteknek számítanak ők, alig készült átültetés verseikből.

Tallózva a tizenöt tanulmány között, meglepődéssel hallunk A Párduc c.  Tomasi di Lampedusa regény posztumusz státusáról. Szerzője az ókorig visszavezethető főnemesi családból származik, regénye mégis névtelen kéziratként jutott el halála után a kiadóhoz (miután az író életében már elutasította). Jelentős, megmondó személyek jobboldalinak, konzervatívnak kiáltották ki, sőt, időszerűtlenséggel is vádolták, amely kritikákban több volt a szándékos rosszindulat, mint a valós meggyőződés.  Pedig egy bravúros „időutazás” tanúi lehetünk a regény olvasása közben: a 19. századi múltat a jelen felől magyarázza, míg a jelen (20. század) gondjainak eredetét a múltból eredezteti. (A regény igazi sikerét végül a belőle készült Visconti-film [1963] hozta meg.)

A középkor átértelmezésének folyamatáról olvashatunk Umberto Eco: A rózsa neve című regénye kapcsán. A középkor és a felvilágosodás eszmevilága csap össze az utóbbi javára, az előbbinek pedig vesztére. A regény kritikusai viszont éppen ellenkezőleg foglalnak állást immár az 1980-as megjelenése óta.

A „meglepetés” szó nem fejezi ki azt az érzést, amit Federico de Roberto: A félelem című elbeszélése kapcsán megtudunk a kötetből. A szerző több műve szól az első világháború gyilkos lövészárkairól, arról az olasz frontról, amelyben az innenső oldalon a mi magyar katonáink harcoltak. Épp ezért a szokásosnál is jobban érdekel bennünket, hogy ők, az olaszok hogyan élték meg a Nagy Háborút. Ám de Roberto művei egyáltalán nem olvashatók ez idáig magyarul. A félelem nem hősies harcokról, nem győztesekről vagy vesztesekről ad hírt, hanem az életerős fiatalemberek értelmetlen halálát és az azt megelőző halálfélelmet beszéli el egy megrázó történet kapcsán, nívós szépírói köntösben.

Madarász Imre könyvének témái egyszerre ismeretterjesztőek és tudományosak. Aki nem ismeri a bemutatott olasz szerzőket, műveiket, annak segít megtalálásukban, aki már jól ismeri őket, annak új aspektust ad, meggyőződésében ingatja, vagy erősíti meg olvasóját. Vitatkoznivalóm nekem is lenne, mivel kevésbé tisztelem a felvilágosodás eszméit (még kevésbé a francia forradalmat), mint a kötet szerzője. De minden tekintetben tiszteletben tartom a következetes meggyőződését, kötetét jó szívvel ajánlom minden olasz irodalom iránt érdeklődőnek.

(Madarász Imre: Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében. Hungarovox K., Bp., 2020, 268 p.)


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©