Kínában felszínre tört a
pandémia. Napi szinten hallottunk róla. El sem tudtuk
akkor még képzelni, mit hoz magával, és mit
hagy maga után.
A járvány „előszobájában”
szomorú sorscsapás ért. Elvestettem életem
párját. Ezt még tetézte, hogy a
végtelen lelki fájdalmam közepette kaptam egy
nagyfokú ideggyulladást csípőmtől a
térdemig. Ágynyugalomra lettem ítélve.
Időközben Magyarországra is befurakodott a rettegett
kór. „Maradj otthon!” – hallottuk mindenhol.
Nekem ezt nem volt nehéz betartani. A családom
látott el teljes mértékben.
Mire kilábaltam az ideggyulladásból,
megjelent a harmadik hullám. Újabb karantén, ami
elviselhető volt számomra. Hiszen van internet,
televízió, telefon. Amit viszont nehéz volt
átélni: a gyermekemet covid osztályra
helyezték. Kemény négy hónapot
töltött ott, nem kívánom senkinek sem! Amikor
már csordultig telt a lelke szomorúsággal,
úgy próbált rajta segíteni, hogy
mesélt nekem. Nem egy esetben potyogtak a könnyeim. Pedig
nem is ismertem a szóban forgó embereket.
Sajnos, folytatódott megpróbáltatás
számomra. Először a vejemre, utána rám, majd
a lányomra rakott az élet „coronát!”
De nem aranyból, hanem vírusból!
Köszönet a jó Istennek, enyhébb
lefolyású volt. Itthon vészeltük át.
Csak reménykedni tudok, hogy nem lesz több ilyen sok
bánattal, fájdalommal teli évem, mint 2020.
Mindenképpen új élet kezdődött.
Még nem tudni, rossz vagy jó, nehéz vagy
könnyű. Egy biztos: el kell fogadni, ha tovább akarom
életem fonalát gombolyítani.
Nekem személy szerint hiányoznak a meghitt
hangulatú irodalmi délutánok,
kiállítások, színházi
előadások.
Lassan visszaáll az élet. De ugyanolyan soha nem
lesz, mint a járvány előtt, mert elveszítettem a
férjemet, több barátot, ismerőst.
Emléküket örökké szívemben
őrzöm.
♣ ♣
♣
