Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

ESSZÉ

Györgypál Katalin

Ihlet vagy munka? Ihlet és munka!

Ihlet… milyen rejtélyes szó, fogalom…! Munka – maga a tömény unalom. De tényleg így van-e? Kreativitás. Agyonmagyarázott. Vagy mégsem? Áhítattal ejtjük ki olykor még ma is a szót: ihlet… Alkotás… Hogy jön ehhez holmi rutin?!

Egészen könnyedén. Mint Seth Godinnál. Szinte kiábrándító már a bevezető mottója is: „Az alkotási folyamat varázsa, hogy nincs benne varázslat”. Mint írja: az alkotás munka, nem hobbi. Lehet, hogy nem fizetnek érte, mégis profi hozzáállással végezzük a dolgunkat.

Kijelenti: létezik egyfajta rutin, bevett gyakorlat, amelyet bárki alkalmazhat. Lényege, hogy az alkotás folyamatát a jobb szolgálatába állítjuk. Ekkor maga a rutin az eredmény, mert csak ezt tudjuk kontrollálni. Ekkor el kell ismernünk, hogy a kreatív alkotás nem egyszeri esemény, hanem egyszerűen az, amit csinálunk, akár van hozzá kedvünk, akár nincs. A jó folyamatok bizonyos ismétlésszám után gyakrabban hoznak jó eredményeket, mint a gyenge folyamatok.

Ha minden nap csinálunk valamilyen kreatív dolgot, akkor alkotó, kreatív emberek vagyunk. „…az alkotó emberek alkotnak.”

Szeretnénk hinni, hogy a múzsa súgja a művet, amit csak az alkotó ember ismerhet meg, és ebből születik a mű. De ennek nem ez a trükkje, sőt nincs is trükk, csak folyamat, amelynek az az első lépése, hogy bízunk benne, ezért kezdünk neki a munkának. Amikor éppen nem vagyunk (kellően) magabiztosak az alkotáshoz (tudjuk, a magabiztosság időben hullámzó), de képesek vagyunk egyszerűen csak bízni a rutinban és elmerülni az alkotás és bemutatás folyamatában, akkor áthidaljuk a gátló érzést.

A leglényeg: kell annyi önbizalom, bíznunk kell magunkban annyira, hogy belevágjunk a kreatív alkotás folyamatába – és persze csináljuk minden egyes nap.

Nem hisz a múzsa létezésében. Helyette az egyik tényező egy bizonyos „előszűrő” képesség, ami lehet ösztönös, de fejleszthető: a ránk folytonosan ömlő információk, ötletek, gondolatok és sejtelmek közül azokra összpontosítanak, amelyek hozzájárulhatnak „küldetésük sikeréhez”, „megérzik” a felvétel központját, vagy egy megírható történetet, megfelelő témát egy vershez, vagy a megfelelő „formát” a témához.

Isaac Asimovnak több mint négyszáz könyve jelent meg. Mint mondja: „Amikor Asimov gépelt, nem volt ihletett állapotban. Aztán a gépelés átcsapott írásba, és ez hozta meg az ihletet. Nem azért írunk, mert kedvünk van hozzá. Azért lesz kedvünk hozzá, mert írunk.” A legfontosabb: folyamatosan dolgozni, minden egyes nap… Kitartani amellett, amire rátaláltunk, amit mindennap tudunk csinálni.

Cameron könyvének bevezetéséből megtudjuk: a szerző célja, hogy felszabadítsa az emberekben kreativitásukat, alkotóképességüket, felszabadítson bárkit, akinek az a vágya, hogy alkosson. Az alkotóképesség mindannyiunkban megvan. A kreativitást ő lelki ösvénynek tartja, és megtapasztaljuk: a kreativitás benne rejlik a természetünkben, de ezt a természetes folyamatot a belső torlaszok (pl. nevelés folytán kialakult) természetellenes módon akadályozzák. Az általa adott egyszerű eszközök a tudatot változtatják meg, miáltal szabadabban alkothatunk (bármit, nem csak művészi produktumokat); lényege, hogy a tudatunkban ösvényeket vágunk alkotóerőink számára. Magát a kreativitást nem kell létrehoznunk tehát, mert az fizikai testünk alkotóeleme.

Tapasztalata szerint az történik, hogy ha erősen hiszünk a sikerben, a Mindenség támogat – egyszerűen könnyebben boldogulunk. Ahhoz, hogy a fejlődés az alkotóképességünkben bekövetkezzen, elég, ha követjük, figyeljük magunkban a folyamatot, megtapasztaljuk fejlődését. Az alapvető eszközök következnek:  a reggeli jegyzetelés és a „művész-randevú”. Mindkettő alkalmazására folyamatosan szükség van.

Minden felmerülő érzést, gondolatot, legyen bár banális, ami bennünk van, leírjuk, „három oldalon papírra vetjük az első gondolatainkat, ‘szűretlenül’, amint a tudatunkból előtörnek.” Ennek egyik fő feladata az „agycsapolás”, aminek semmi köze semmiféle művészethez, sem („szép”)íráshoz, az írás itt puszta eszköz. Senki más nem is olvashatja. „A sok mérges, kicsinyes nyavalygás, amit ilyenkor reggel leírunk, ez mind ott áll köztünk és a kreativitásunk között.” (!) A reggeli jegyzetelés a kreativitás megújulásának elsődleges ezköze. Tulajdonképpen „kijátsszuk” ezzel a bal félteke örökös kritikáját, ezzel pedig túljutunk a félelmeinken, a sötéten látásunkon, a rossz hangulatainkon, és főként saját belső bírálatainkon.

Most lássuk a művész-randevút: tulajdonképpen nagyon egyszerű, egyfajta feltöltődést értünk alatta: bizonyos időtartamot, esetleg heti két órát, amikor alkotó tudatunknak, a bennünk élő művésznek táplálékot nyújtunk, azaz feltöltődünk.

Az ötletek, gondolatok keletkezésének számos „forrása” lehet, ízek, illatok, fürdők, szabályosan ismétlődő tevékenységek (akár mosogatás vagy épen futás), melyek révén logikus agyunkról művészagyunkra kapcsolódhatunk át. Ezeket a tevékenységeket magunknak kell kitapasztalnunk, hogy azután felhasználhassuk, alkalmazhassuk.

Más területet említve leszögezhetjük, hogy a művész nem él csak úgy bele a világba, mint sokan hiszik, hanem – ezzel éppenhogy szemben – az alkotó életre a fokozott odafigyelés a jellemző dolgokra, emberekre.

A kreativitás nem csak úgy jön, hanem a sötétségben kezdődik. A ragyogó ötleteket, „ráébredéseket” elengedhetetlenül fontos, ködös belső érési időszak előzi meg. Apránként épülnek fel a tudattalanunkban, és türelem kell ahhoz, hogy kiformálódjon. Nem lehet sürgetni. A kreativitás nem irányítható, a maga módján fejlődik. Meg kell adnunk magunkat neki, rá kell bíznunk magunkat. Miközben nem tudjuk, mi rejlik a mélyén! – az alkotóképesség folyamatát nem lehet erőltetni, sürgetni, de támogatni kell és együttműködni vele. Hogyan?! – leginkább, ha hagyjuk magától kialakulni! (Mert amíg mi, a tudatunk várunk, addig a tudat alatt nagy munka folyik…) De oda kell figyelnünk, mikor megszületik. (Leírni, továbbgondolni…)

A művészeti alkotás nem az értelmünkben, hanem a lelkünkben születik…!

Korábban került kezembe ez a furcsa, a szerzőre, Moldova Györgyre nagyon jellemző, de fontos könyv: Aki a múzsa fenéken csókolt… című. Nem hiszem, hogy mostanában sokan olvasták volna.  Ahogyan ő fogalmaz: „Terjengenek ugyan különféle legendák tehetségről meg ihletről, de ezeknek nem szabad bedőlni.” Tehát sokat kell ülni a munkánk fölött – innen a könyv fura címe.

Már nem a könyvből való példák: Ha egy regényt tízszer átírnak, csak jobb lesz, mintha egyszer odavetik?! Biztos? Ha ez a regény közel 2000 oldal, ki fogja elolvasni, pláne, ha ennyire nehezen készült el?! Na de ha ez a regény Tolsztoj Háború és Béké-je?! Könnyű neki, a felesége tisztázta le mindahányat… Talán nincs egészen igazunk, ha ezt mondjuk. És itt van Anna Karenina. Olyan természetes ez az Anna név. Pedig a sokadik. Volt Anna először is, aztán lettek más nevek, aztán újra Anna… és maradt. Számtalan esetet, példát felhozhatunk. Persze felhozhatjuk Petőfi szinte javítatlan verseit is, nem beszélve Krúdy gyöngybetűs írásairól. De ki mondta, hogy az élet igazságos? Érdemes belenézni József Attila kritikai kiadásába is, hányféle változata létezik egy-egy versnek, olykor még a vers végső értelme is alapjaiban változott meg. (Ilyen a Nyár c. verse pl.)

Egy másik kézikönyv, John Braine: Hogyan írjunk regényt című zsebkönyve. Régi már, még korábbi, mint Moldováé. Regényt ugyan nem állt szándékomban írni, azt azonban világosan megéreztem (a „megtudtam” túl fellengzős és igaztalan lenne), miért áll tőlem távolabb a regényírás. Többek között az eredendően rengeteg belefektetett munka mellett a lehetséges, valószínűsíthetően szükséges többszöri teljes átírás gondolkodtatott el, ámbár a lehetséges személyiségi jogi perek eshetősége is jelentős súlyt nyomott a latban.

Ihlet és munka? Ha munka, mennyi? Kaffka Margit írta egy levelében, hogy a vers csak úgy jön, a próza már munka. Ám hányszor előfordul, hogy a csak úgy jött verset a vers írója – a költő – sokadszor írja át, aztán végül vagy jobb lesz, vagy nem? Vagy az ember kidobja a végén… A vers esztétikai és egyéb értékét tekintve általában tökéletesen mindegy, mikor írta és mennyi idő alatt. Ugyanez ugyanígy igaz a prózánál is…

Bölcs emberekre jó hallgatni. Vajon kábítószer, vagy ital hatása alatt megírt remekművekkel hogy is áll a helyzet?… Remekmű bizonyos kritériumok szerint, de vajon bölcs-e? Vagy amikor megkérdeznénk, miről is írt, mit is akart a művével valaki, de már tudjuk, mert megtapasztaltuk, felesleges kérdezni bármit is, mert úgy sincs válasz…?! Talán azért, mert valóban egy más tudatállapotban írta, amikor csak arra fókuszált, amikor elemelkedett a mindennapokból, amikor… ki tudja…?

Végül is tudjuk, honnan jön az ihlet, az ötlet, a gondolat? Talán nem is baj, hogy nem. Szükség van titkokra is.

Ihlet és munka… Megnyitjuk a lelkünket. Dolgozunk. Pihenünk…. Megnyitjuk a lelkünket. Dolgozunk. Pihenünk…

Létrehozott alkotás nincs munka nélkül. De ihlet nélkül sem, gondoljunk ez alatt bármit is. Az ihlet azonban nem a semmiből jön… csak egy másfajta erőfeszítésből. Amiről esetleg nem is tudunk.


Források:


Seth Godin: Az alkotás rutinja. A kreatív hatásgyakorlás titkai. hvg könyvek, 2021, 288 p.

Julia Cameron: A művész útja. Útmutató kreatív önmagunk felfedezéséhez. Édesvíz K., Bp., 2016, 282 p.

Moldova György: Akit a múzsa fenéken csókolt… Dunakanyar K., 2000., 186 p.

John Braine: Hogyan írjunk regényt. Modern Könyvtár, Európa K., 1987, 150 p.

Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére. Guruló Egyetem Kft., 2021, 554 p.



♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©