„A bölcsesség teljes fényére a
kiutat alig találja meg valaki, s legtöbben
kénytelenek csak a töredékes tudás
barlangjaiban lenyugodni, s ott mintegy eltemetkezni” –
idézi Geréb György Comenius
mondását Az igaz
módszer dicsérete című művéből.
Comenius a 17. század eléjén az
oktatás szempontjából két tényezőt
tartott nagyon fontosnak, egyrészt a tananyagot, valamint az
oktatás módszertanát, a didaktikát. Az ő
korában éppen szerveződött a
tömegoktatás, és nyilvánvaló, hogy
nagyon sok tanítóra, tanárra volt
szükség. Comenius fontosnak tartotta azt, hogy az
oktatás egységes legyen, mindenhol ugyanazok a
témák jelentsék a tantárgyak
anyagát, és ezek a témák a
tudományosságra, a természetességre, a
természettel kapcsolatos ismeretekre, a gyakorlati
tapasztalatokra támaszkodjanak. A tartalmi
tényezőkön túl – a műveiben
észrevehetően – a módszert fontosabbnak tartotta.
Az ismeretátadás eredményességének a
feltétele a didaktika szabá-lyainak
figyelembevétele és szigorú betartása.
Comenius még nem hangsúlyozta a tanár
személyiségének jelentőségét, hiszen
a megszabott tartalommal és a didaktika szigorú
szabályaival a tanár hatásának
esetlegességét akarta csökkenteni. A későbbi
évszázadokban formailag alkalmazkodtak Comenius elveihez,
de ahogy modernizálódtak a társadalmak, úgy
fejlődött az oktatás, több
önállóságot kaphattak azok a tanárok,
akik ezt igényelték, és növekedett a
tanárok személyiségének szerepe az
ok-tatásban. Kiderült, hogy a tanár
(tanító, óvónéni,
óvóbácsi) személyes
jelenlétével is hatással van a tanulóra,
és ebbe bele kell érteni az
öltözködésétől a határidők
betartásáig (amit esetleg ő ígért a
tanulóinak) rengeteg mindent, a
hanghordozásától a stílusáig. Azzal,
hogy személyesen adja át az ismereteit,
értékeket közvetít, a tudás
tiszteletét, egy másik ember iránti tiszteletet
stb., tehát a tanár személyes
jelenlétének óriási jelentősége van
a tanuló fejlődésére (például a
szakmaválasztásra). A tanár példa arra,
hogy az általa közvetített értékek
ténylegesen léteznek, érdemes csatlakozni a
képviselőjükhöz.
A 20. század utolsó évtizedeiben és a
21. századi években a kommunikációs
eszközök gyors terjedésével újból
háttérbe szorult a tanár, amikor az
iskolába bevonult sokféle kapcsolat-rendszer és
mindennél fontosabbá vált, ezek között
megtalálhatók gazdasági, politikai érdekek
is. Komoly jogi szabályozás is kialakult, amely az
iskolában a tanulót teszi jogi főszereplővé, őt
„védi” mindentől és mindenkitől, de
leginkább attól, hogy az iskola, a tanárok
és a szülők együttesen, a gyermek egyéni
személyes adottságaiból kiindulva, dolgozzon a
gyermek jövőjén.
Azt mondhatjuk, hogy éppen a másfél
évvel ezelőtt napok alatt nyakunkba szakadt digitálisnak
nevezett oktatás újból felhívta a figyelmet
a tanár személyiségének
jelentőségére, valamint arra, hogy pontosan az ő
szaktudásának korszerűsége fontos, valamint az,
hogy didaktikai felkészültsége és
innovatív képessége alapján mennyire tud
gyors változásokat követni, azokhoz megfelelően
alkalmazkodni. Minden iskola, minden tantárgyának
oktatása, az ország lezárása után a
tanár felkészültségétől
függött, és most, másfél év
múlva is ettől függ. A tartalmi nehézségeket
a technika segítségével némileg
megoldottnak tekinthetjük, legalább is átmenetileg.
A digitális tankönyvek elkészülte után
legalább lehetőség van arra, hogy egységes
ismeretanyag jusson el a tanulókhoz. A didaktika
szempontjából azonban teljes még most is a
zűr-zavar. Ennek oka elsősorban az, hogy az oktatás
támaszkodott bizonyos nyilvánvaló
kényszerítő körülményekre, arra, hogy a
tanulónak jelen kell lenni az órán, amit egy
meghatározott helyen tartanak, de a tanórán a
tanárnak is jelen kell lenni úgy, hogy mindannyian
szemtől szemben szerepelnek egymás előtt. Ezek a
körülmények a didaktika hátterét
jelentették, és most ez bomlott fel. Nem alakult ki olyan
módszer, amivel a kötelező jelenlétet
helyettesíteni lehet. Nem alakult ki módszer arra, hogy
hogyan lehet biztosítani, hogy a tanulás
(oktatás-nevelés, tanítás-tanulás)
során minden szereplő csak az éppen végzett
feladatra koncentráljon. Ha a tanár, miközben tartja
az óráját főzi a család
ebédjét és a tanuló játszik vagy
ehhez hasonló tevékenységeket folytat (kocsit mos,
autót javít, kertet ás, ágyban pihen,
vonaton utazik, esetleg helyette más vesz részt az
órán stb.), az oktatás
eredményességében, megalapozott tapasztalatok
szerint, nem lesz olyan hatékony, mint amilyen lehetne és
lennie kellene, egyéni és társadalmi
érdekeket is figyelembe véve. A didaktikailag
szétesett oktatás nem képes elérni a
kívánt tartalmi sikereket. Most érezhetjük,
hogy mennyire igaza van a több száz évvel ezelőtt
élt Comeniusnak, az általa hirdetett elveknek a didaktika
jelentőségéről.
Veszélyben van az iskolarendszer lépcsőinek
egymásra építhetősége is. Ha nem sikeres az
oktatás, akkor a vizsgáztatás során
lehetetlen megkövetelni egy olyan tudást, mint amit eddig
mondjuk – alapvetőnek tartottunk. Ezért nem kell
csodálkoznunk, hogy az idén tavasszal
petícióban felvetették a most
érettségizők, hogy erre az évre
töröljék el nekik az érettségit,
ugyanis, ők a szereplők, tudják a legjobban, hogy az
eredményeik nem alkalmasak a régi mércével
való megméretésre.
Már megint ott tartunk, hogy a tanárok egyéni
feladatává vált az oktatás
színvonalának visszaállítása a
modern technika által meghatározott korban, mert
más társadalmi problémák
(elhúzódó pandémia, súlyos politikai
és gazdasági gondok) miatt nehezen fogja az
oktatás társadalmilag a kiemelkedően fontos helyét
visszanyerni. Ha ez elmaradna, akkor sajnos igaza lesz Comeniusnak,
mely szerint sokan a „töredékes tudás”
barlangjában lesznek kénytelenek eltemetkezni, ez viszont
nagy kár lenne az egyénnek és a
társadalomnak is.
♣ ♣
♣