– Apa!
– Tessék, édes fiam.
– Apa, képzeld, elkezdtem tanulni a portugált.
– Hogy…? Igen…?
– Nem is figyelsz.
– De, hallgatlak. Mit is mondtál?
A fiatalember egy kissé neheztelve, újra kezdte:
– Elkezdtem a por-tu-gált. Most, hogy nem
járok el dolgozni, nem rossz időtöltés.
– Portu…? Egyedül?
– Igen, egyelőre így, autodidakta módon.
– No, ez nem semmi. Haladsz?
– Lassan.
– És mennyit tudsz már?
– Nem túl sokat.
– A finn nyelvvel akartad agyonütni az időt.
– Dehogy, az csak futó ötlet volt. Túl
könnyű, a portugál súlyosabb, és gyorsabban
is haladok.
– Szóval portugálul. Hm. Nos jól van.
Örömmel tölt el, hogy így lelkesedsz, de
azért ne vidd túlzásba. Csak lassan. Tudod:
lassú víz, partot mos.
A fiatalember bólogatott.
– Látom, egyetértesz.
– Egyet.
– Jó, később még beszélünk
– mondta az apa, és folytatta a
számítógépen megkezdett munkát.
Fia mögéje állt, és egy darabig
nézte, ahogy apja két ujjal kínlódva
pötyögteti be a szöveget.
– Apa…
– Tessék.
– Mi lenne, ha diktálnád nekem! Te két
ujjal sosem végzel.
– Ráérek, elszórakozom vele.
– Ahogy akarod, nem erőltetem.
– Tudod, mit. Gépelj mégis te!
A fiú leült a gép elé. Igyekezett
kényelmes pozíciót elfoglalni, amennyire csak
járógipszbe bújtatott jobb lába engedte. A
billentyűk fölé tartotta a kezét, megmozgatta az
ujjait, hogy könnyedén tudjon írni. Alig
ütötte le az első betűket, amikor megszólalt a
mobiltelefonja.
– Ó, te vagy az? Akkor négykor, ahogy
megbeszéltük. Mi? Most? Máris? Na jó, sietek.
Szia!
– Valami baj van?
– Nincs semmi, apa, csak korábban találkozom
Violával.
– No de a lábad!
– Azért csak tudok járni. Estefelé
jövök, addig pötyögtess csak tovább…
Apja visszaült a gép elé, a billentyűket
nyomogatva mormogta:
– Na tessék! Hogy elrohant! Hiába
beszéltem neki. Hm. Akárcsak apám, nekem, annak
idején.
♣ ♣
♣
