Anyai nagyapám korán meghalt, nagymamám
még bő 30 évet élt nélküle.
Rendszeresen kijárt hozzá a temetőbe, és a
kertjéből a legszebb krizantémokat vitte magával a
biciklijén egyensúlyozva.
Egyszer unokatestvéreim nekem mertek levágni
azokból a virágokból, mivel vakáció
végi búcsúztatót rendeztek. Hát lett
is patália, hogy „az a nagyapáé”
– talán még azt a három szálat sem
hozhattam el, sietve vízbe tette, és másnap
kivitte a temetőbe, ami roppant rosszulesett, mert a másik
nagymamám mindig nekem adta a legszebb
gyümölcsöt, a legszebb virágot, nem is
értettem, mi az, hogy valaki beelőz, hogy valaki fontosabb egy
nagymamának egy olyan aranyos és kedves kis
unokánál, mint én?! De hát az egyiknek
én voltam az egyetlen, a másiknak meg egy a
tizenháromból, plusz még egy halott nagyapa.
Teltek az évek, és a nagymamám egyre
nehezebben mozgott, fájt a térde, meg talán beteg
is volt pár hétig és nem tudott már
úgy járni, mint régen. Egyszer viszont
éjjel úgy látta (vagy csak álmodta), hogy
nagyapám megkopogtatja az ablakot, és benéz rajta.
Talán nem is mondott semmit, csak eljött hozzá.
Nagymamám szent meggyőződése volt, hogy haragszik
rá, amiért hónapok óta nem ment ki a
sírhoz, és rosszallását fejezte ki ily
módon neki. Szerintem meg is ijedt valamelyest.
Elmondta a legidősebb lányának, így
aztán nem volt más választás, buszra
ültek és ketten mentek ki – talán
nagymamám félt egyedül menni, már nem tudom.
A sírnál aztán a nagynéném volt a
szószóló, elmondta nagyapámnak, hogy
„hát nem látja, hogy a mama beteg, és alig
tud mozogni? Értse meg, hogy nem tud kijönni már
annyit, tél is van, hideg is, hát azt akarja tán,
hogy megfázzon, vagy leessen a bicikliről, és betegebb
legyen? Hát tessék belátni, hogy nem tud annyiszor
kijönni. És tessék békében pihenni
itt.”
Nagymamám egy szót sem szólt, csak
némán pislogott a szónoklat alatt.
Elrendezték a sírt, hazamentek, és mivel
nagyapám többször nem jelent meg az ablakban, ettől
megnyugodott, mert ez annak a jele volt, hogy nagyapa
megértette, hogy ő a legjobb szándékkal sem tud
már gyakran kijárni, és nem kéri
számon rajta ezt.
Ez már sok éve történt, aztán
még legalább tíz évet élt. A
történetet a nagynéném
tolmácsolásából hallottam, bár azt
hiszem, nagymamám is mesélte nekünk,
elrémülve, a jelenést, amin az egész
család persze elnézően mosolygott – de
nagymamámnak ez halálosan (szó szerint) komoly
volt.
Nekem meg arról szólt, hogy a lelkiismeret mennyire
tudja kínozni a lelket, és addig hajszolja, amíg
nem történik valami, ami kiegyenlíti azt, amit ő
súlynak gondol rajta.
♣ ♣
♣