A zeneiskola csodapalotának tűnt Dena szemében, a
nyitott ablakon csodaszép dallamok szálltak ki az
utcára, s ő szinte látta a hangokat, ahogy
összekapaszkodva keringenek a zöldellő kis gallyacskák
között. Néhányszor elmentek mellette, anyja oda
se pillantott, dacosan csak nézett maga elé, és
erősen szorította a kezét egész addig, amíg
elértek a híd lábánál
álló emeletes villáig. Ide járt
takarítani, a telepről egyedül őt nem vizslatták
sanda szemmel, és mindig pontosan megkapta a
fizetését is. A kislányt is hozhatta, olyan
ötéves lehetett, ült a meleg konyhában,
hallgatta a rádiót. Persze nem sírt, nem is
szaladgált a hosszú folyosón, nem
nézegetett be a nyitott ajtókon, és főleg nem
nyúlt semmihez. Nagyon korán megtanulta, hogy ha
ilyeneket csinál, anyja szigorúan
összeszorítja a száját, és semmi
jó nem származhat a dologból. Ha nagyon
szófogadatlan volt, válogatott vagy nyafogni kezdett, a
fenekére csapott. Háromszor. S neki azt kellett mondania,
hogy: – Köszönöm. Hangosan és
érthetően. A magyarázat meg az volt, hogy aki
fegyelmezetlen és gyenge, eltiporják, mert
áldozatnak látják. A bőgés,
kényeskedés, felesleges kérincsélés
a boltban vagy a fényes kirakatok előtt lelki gyengeségre
vall.
Nem kapott ki sokszor, Jozsót, a szomszéd
kisfiút sokkal többször verték meg, mert ott
voltak idősebb testvérek, meg egy részeges apa is, akit
néha elvitt a rendőrség. Olyankor Lola néni
kifestette a száját, és elment a kocsmába.
Néhány feles után hajlandó volt
énekelni, s ha valaki akkor elment volna a koszos ablak előtt,
ahol a félig nyitott ajtó résén
kihallatszott, ahogy énekli, hogy „Gyere legény
közelebb, mélyedj el a szemembe, gombold ki a
pruszlikom” mély, búgó hangon, hát
biztos elcsodálkozik. De ez még akkor
történt, amikor nem akart mindenki énekelni,
maszkban vagy anélkül, egyedül vagy párosan,
és nem volt minden héten valami
szórakoztató-tehetségkutató műsor, ahova
jelentkezni lehetett volna. Lola néni biztos nem ment volna
ilyen helyre, ott voltak a gyerekek, akik mindig éhesek voltak,
meg Zsiguci, a férje, aki viszont mindig szomjas.
Anya sokszor sütött úgy bodagot és kente
meg libazsírral, hogy nekik is jusson. A maszatos gyerekeknek
előbb kezet kellett mosni a kút melletti lavórban,
aztán kaptak enni, de nem bánták, csak úgy
faltak. Ő meg ült a kis széken, lóbálta a
lábát, amin mindig volt cipő, és titokban
Jozsónak adta a maga adagját is. Egyszer a boglya mellett
pattogtatta a labdáját, amikor látta, hogy Zsiga
szomszéd bácsi fogadásból megivott egy
fél literes korsóból valami fertelmes
büdös pálinkát. Akkor kihívták a
mentőket, mert majdnem meggyulladt benne az ital, Lola néni meg
kibontotta a haját, és úgy verte magát a
földhöz, hogy rossz volt nézni. Káromkodott,
meg a teremtőt is szidta. Amikor este elmesélte ezt az
anyjának, mert már nem tudta magában tartani,
és a csúnya szavakat is többször
elismételte, szappannal mosta ki a száját, hogy
másról rosszat nem beszélünk, csúnya
szavakat nem használunk. Megtanulta.
A telepi roskatag iskolába kezdett járni, mint a
többiek, hova máshova? Azt a négy–öt
évet eltöltötték, aztán mindenki ment a
dolgára, ahogy szokás volt. A lányok
férjhez mentek, de csak úgy bal kézről,
papír az nem volt róla, aztán jöttek a
gyerekek sorban. Az erős fiúk vályogot vertek,
lovakat adtak-vettek, a gyengébbek kisegítettek a kocsma
udvarán, vagy elmentek koldulni, kukázni, vagy
bandákba verődve lopni. Ezt sem tartották
szégyennek. A telepi rozsdás kerítésen
kilögybölt ruhákat lobogtatott a szél, a
kutyák vonyítottak, a sötét utcákon
néha felparázslott egy-egy későn haza térő
férfi cigarettája.
A szélső házban laktak, a kert végén
egy kis patak folyt, nagy esők után szeméthalom
bukdácsolt a hullámokon. Néha éjszaka
részegek megverték az ablakukat, de anya elővette a
kisbaltát az ágy alól, szélesre nyitotta a
veranda ajtaját, és nagyon nyugodtan azt mondta, aki
elsőnek lépi át a küszöböt, azt
utoljára viszi el a halottas kocsi.
S ott állt, rojtosra mosott perkál
hálóingben, hosszú haja derekáig
ért, és Dena csak sejtette, hogy nagyon szép. A
legények éhes szemmel bámultak rá, de
aztán elmentek. Aranynak hívták, s féltek
tőle a telepen. – Önfejű némber – suttogta
róla Lola néni, s ő olyan büszke volt rá,
amikor véletlenül meghallotta.
A boltos szép szál ember volt, azt mondta egyszer,
szívesen ad hitelre, ha kedves lesz hozzá. Anya
állt a pult előtt, nem szólt egy árva szót
sem, majd feltépte a lisztes zacskót, és
végigöntötte az üzleten, aztán
rálocsolt egy fél liter ecetet. Letett egy
ötszázast, és kivonult, ő meg botorkált
utána, nem merte megfogni a kezét. Amikor végre
hazaértek s azt dünnyögte neki, hogy milyen
bátor, hirtelen énekelni kezdett ott az ócska
sparhelt előtt, de olyan gyönyörűen, hogy ő addig még
a rádióban sem hallotta, hogy így is lehet. Lola
néni mélyen zengő hangja sehol sem volt ehhez
képest, ezt soha nem gondolta volna. Anya meg csak legyintett,
amikor arról faggatta, hogy miért nem lett
énekesnő, de attól kezdve minden nap maga elé
állította, és neki dalolnia kellett. –
Danolj, kis madaram! – mondta neki, s ő akkor kezdett
igazán boldog lenni.
Anyának köszönheti, hogy a felsőt a városi
iskolában kezdte, és azt is, hogy felvették a
megyei híres énekkarba. Kinézték maguk
közül a lányok, akik elegánsan jártak,
pirosra mázolt körmüket eldugták a hátuk
mögé, amikor Laci bácsi, a karnagy
végigsétált a sorok előtt. Egyszer panaszkodott
csak anyának, ő meg nézett rá
parázsló szemekkel, és azt mondta, a lényeg
mindig belül van, s a csúfolódók
székében nem ül, aki igazán fontos.
Aztán mikor arról volt szó, hogy kijön a
tévé, és felveszi a műsorukat, mindenki egyszerre
jó kislány lett. Gyakoroltak egész
délután, hétvégeken, és
várták, hogy eldőljön, ki énekli a
szólót. Ő nem gondolt ilyesmire. Tudta, hogy szép
a hangja, de még nyers, hosszú évek kellenek,
amíg beérik. Anya csak egyszer hallgatta meg otthon a
felvétel előtt, neki egy picikét megremegett a hangja, de
amikor látta, hogy anya szeme könnyes lesz és
bólint, elfogta valami sosem érzett öröm.
Szaladni szeretett volna, körbeugrálni a vén
diófát, vagy csak nevetni tisztán, hangosan.
– Csak abból lesz híresség, akiből azt
akarják, hogy legyen – dünnyögte anya. –
Vagy aki oltári tehetséges, és te az vagy.
Járj emelt fővel, tudd, hogy jó vagy, és ne
félj! Én mindig ott leszek.
Anya azelőtt sosem mondott ilyeneket, ettől megijedt egy kicsit,
de amikor a sor elé kiállt, és egyedül ő
énekelt, tudta, hogy jó.
A tévében állítólag
remekül nézett ki.
– Szeret a kamera – mondta egy
nagyszakállú, szűk inges férfi, és kiment
dohányozni. Ennyi volt a dicséret.
Régen volt. Neki sikerült, elhagyta a telepet, egyenes
derékkal járt, tudta, hogy jónak és
becsületesnek kell lennie, mert neki csak ez van a
batyujában, csak ezt hozta magával a telep
homályos ablakú utolsó kis
házacskájából. Mert neki csak ez van, de ez
a minden.
Megállt az ablak előtt, kint az utolsó levél
is eleresztette a biztonságot adó gallyat.
Anya már régen nincs, de amikor feláll a
színpadra, és énekelni kezd, érzi, hogy ott
van vele.
♣ ♣
♣
