"A vers olyan, mint a káromkodás, vagy az
imádság, vagy átok, vagy a jó zene, akkor
is veled van, amikor meztelenül állsz és szembe kell
nézned a halállal, a születéssel, a
bánattal, az örömmel, a szerelemmel.”
(Dragomán György)
Talán rendhagyó, hogy a kötet
bemutatását nem Markó Béla verseivel
kezdem. Összefüggést keresek a múlt és
jelen között. Kuczka Péter 1954-ben
Kossuth-díjat kapott, mégis távoznia kellett az
irodalmi életből. Nem csak azért, mert Nagy Imre
híve volt, hanem mert nem volt hajlandó az akkori hatalmi
berendezkedést írásaival elismerni; csak az ember
tisztelete: „Ma új kenyér került az
asztalomra, / most szegtük meg. Még párolog. Meleg.
/ Barna a héja, s úgy fogom marokra, / mint
megszorítok egy parasztkezet.”
„Szabédi László /…/ hitt benne,
sok verset írt a párthoz, s amikor látta
szegény, hogy felültették, hogy a hamis az eszme,
hogy ez mikkel jár /…/ személyes bűnének is
érezhette az egészet.” (Bálint Tibor:
Írok, amikor a lelkem diktálja.)
Kuczka Pétert a társadalom elhallgattatta.
Szabédi László öngyilkos lett.
És a fiatalok – a későbbiek, a
rendszerváltozást követően – kérdeznek.
Nem félelemből, hanem felelősséggel, bizakodással,
de kétségekkel is: „Ideje van hadaknak, haragnak, /
a szerelemben is. És aztán / ideje a
fegyverletételnek, Világosnak, / Kiegyezésnek,
Versailles-nek, Trianonnak, / vagy csak a fegyvernyugvásnak, /
amikor a reggelek nem harapnak, / míg kétségek
közé esve, / de valami mástól, szüntelen
hajtva / elindulnak egymás felé, / hogy majd a holnap,
igen holnap / felhozza számukra a Napot, / vagy legalább
a Holdat. / Mennek, mennek egymás felé, / vesébe
látón ésszel, / valami mástól
szüntelenül hajtva.” (Sántha Attila: Ideje van)
Vagy Bruck András: A
különállás romantikája
című írásában: „Vajon
miért tűnik fel ismét rossz színben a
rendszerkritika és miért tartják tőle magukat
olyan feltűnően távol a magyar írók? Mi tiltja meg
nekik, hogy a maguk választotta világból olykor
kaput nyissanak kifelé? Magyarországon ma a bűnözők
mellett az írókról tudni a legkevesebbet;
vélemény nélkül,
asztráltestként élnek összevissza
ordítozó országban.”
Kinyitom Markó
Béla kötetét, de egy gondolat erejéig
még visszamegyek egykori iskolámba, 1952–53
tanévet írtunk. Az akkori NAT szerint irodalomból
forradalmi költészetet kellett tanítani, az
írók, költők forradalmiságát. Petőfit,
Adyt, József Attilát, a forradalmár költőket.
„csattog az ördög kecskepatája a
macskakövön” – ez lenne ma a
forradalmiság? – kérdezem naivan. Talán a
választ megtalálom az Egy
mondat a szabadságról kötetben. Így
kezdem el olvasni a verseskötetet, kíváncsian, mi
változott azóta az irodalomban. A vázlat (nem
kiemelve) mint fejezetcímek: Világítás.
Hiszékeny test. Kimentés. Szocreál.
Vaktöltény. A
vers hatalma, egyben tartalmas verscímek is.
Erdélyi nyár,
a bevezetés. Petőfi soraival fogja össze a széles
rónaságot a zordon Kárpátokkal, „a
kettőnk közös hazájából”,
„mert ott mindig csak jelen idő van, de itt látszik a
jövő minden pillanatban”, majd folytatja: „egy a
hazánk, és mégis kettő, de ki érti
ezt.” Trianon nincs a versben, de a sorokban benne van. „de
félek, hogy itt nálunk / a teljes igazság, itt
vagy már te is, / itt van a múlt, és itt a
jövő, / akár a bércitetőn a hó” , vagy
„szóval nekünk újra meg újra /
különbséget kell tennünk / a kettőnk
közös hazájából / időközben
kiszakadt rész és rész között”.
De jöjjön a Világítás
fejezet… „Hatvanhét éves vagyok. /
Négy évvel idősebb halott apámnál.” A
szüleinek világít a temetőben. Ezek a versek az
életről, magáról a költőről szólnak.
De szólhatnának rólunk, olvasókról
is. A gyermekkorával kezdi Maradék
című versével. Majd „A szó szoros
értelmében elfogyott / az élet nagyobbik
része a keresztről /…/ Ennyi vagyok csak:
élet-maradék.” De ezekben a versekben ott
bujkál az Isten, a Krisztus, a kereszt, a szegek:
„Krisztus tenyerén és lábfején
átvertek / aztán halála után ki is
húzták persze, / de nem dobták el, hanem gondosan
letörölték, / mert bármikor szükség
lehet még rájuk.” Ott van az Oszlatás című verse
is. Igen, ma világjelenség. Látjuk, hogyan kell
szétkergetni a tömeget. Végül is ebben a
versben Istennel perlekedik: „Gyűl bennem a kritikus
mennyiség, / rám küldöd férgeidet, /
oszlatnak engem hamarosan, / szétkergetnek mindenfelé. /
Meggondoltad-e, Istenem?”
Versei még mindig ebből a világból
táplálkoznak. Nem a hívő lélekről, hanem a
Hiszékeny test-ről polemizál, a
mulandóságról. Itt-ott misztériummal
átszőtt versek. Példabeszédek. „az
Újtestamentum / egy generációváltás
pontos leírása, / ami arról szól, hogy
atyjának / legnagyobb kudarca, és pontosan ezért /
legnagyobb reménysége is Jézus.” És
mi hívő vagy hitetlen emberek, reményvesztettek
csodálkozunk: „Ilyen a megváltozott világ? /
Ez a megszenvedett igazság? / Latrok világa? /
Barabás igazsága?” Én, az olvasó csak
tartom kezemben a nyitott könyvet, csodálkozom Markó
Béla költői munkásságán,
„pogányságán.” Emmausz után című
versével imádkozik: „Testedbe mártom
kezemet, Uram, / hogy hátha való lesz a
látomás, / tudom, hogy nem vagy, de tapasztallak, / s
vágyom rád, mint a hitetlen Tamás.”
Valami derűsebb folytatást ígér a
Kimentés. De nem. „nem kellene már verset
írni hatvanhét évesen.” Mégis
„Nyelvtan”-nal bíbelődik. Nőnemű vagy hímnemű
a halál. Végül is mindegy: „halálra is
asszony szül minket”. Vers és halál. Nem lehet
egyiken sem derülni. „Születésem után
sok-sok évtizeddel / visszajön a halál, / mint a
postagalamb.”
Lapozok. „Szocreál”. Mindennapos,
hétköznapi fogalom. Mégis néhány
versében a költő ünnepi szavakba öltözteti: Szocreál. Magyar
jelentéstan. Szánalom. Föld. Konyhaszék
című versek. A saját gyermekkoromból ismert
szegénység. Gyalázat, hogy emléke öreg
koromig elkísért. Empátiával megírt
versek. „ábrázolható a
nyomorúság” – és
ábrázolja is.
„Vaktöltény” is címadó vers.
Bevallom, soha nem láttam a Névát, a Téli
Palotát a maga valóságában. Az a
vaktöltény az Auróráról 1917-ben
történelmet írt. „bevilágította
az egész huszadik századot, / felperzselte a
múltat, és pernyéjétől / máig
feketén hallgat a Néva vize.” Az Auróra!
„Valóban szép az a felhőszürke
cirkáló, / csupa ál-töltény,
ál-matróz, ál-forradalom, / innen
származunk, ahol sohasem jártunk, / de már
belépőjegyünk van nekünk is a múltba, /
még otthon megvásároltunk online.”
Az egykori szemtanú pedig így emlékezett:
„Rémlik: itt már kihalt a földről / minden
hang, minden emberi. / Csak kőkorszaki szél
dörömböl, fekete kapumat veri.” (Anna Ahmatova:
Üres világban, 1917.)
És végül A vers tartalma. Ez a fejezet a
köztársaság(ok)ról szól. Nem
írok róla. Ismerje meg az olvasó a saját
olvasatából, mai életében. De
ajánlom a költő De a győztesek című versét.
Talán stílszerűen a bevezetőben Petőfiről
szól Markó Béla. A befejezésben Ady
Endréről. Két versében is. A föl-földobott Ady, Száz
év hiány. Mindkettő igaz vers. Így
szólt Ady Endre: „És jaj hiába minden
szándék, / Százszor földobnál,
én visszaszállnék, / Százszor is,
végül is!” És így szól
Markó Béla: „Hull egy évszázada
már. / Istenre rázuhan.”
A Száz év
hiány mégis csak Ady igazát
bizonyítja. Kérdés, hogy
kormánypártinak kellett volna lennie? Vagy egyet kellett
volna értenie az egyházi
mértóságokkal? A választ maga Markó
Béla adja meg: „Azt az Ady Endrét
természetesen / nem Ady Endrének hívták
volna. / Na, hogy hívták volna? / Azt hiszem, mindegy.
/ Szeretem Ady Endrét. / A legjózanabbat
közülünk.”
A verseskötet utolsó verse: A vers hatalma.
Játékos versikének tűnik, de nem az.
„Kérdés nélkül is van száz
felelet. / Kérdezhettünk eddig épp eleget”,
kérdezünk, nem halljuk a feleletet, vagy ennyit:
„csattog az ördög kecskepatája / a
macskakövön.”
„Írtam valamit, most itt zakatol, / nem volt sehol,
de már van valahol /…/ Mert mit kitalálsz, nem
múlik el, Ha kinyílt a virág nem hullik el.”
Igaz. Itt vannak a verseskötetben! Hálás
köszönet a költőnek, Markó Bélának.
(Markó Béla: Egy
mondat a szabadságról. Pesti Kalligram Kft.,
2020.)
♣ ♣
♣
