Hová lettek az emberek? Kevés a szakmunkás,
kevés az orvos, az ápoló, kevés a
tanár, és úgy tűnik, mindenkiből hiány van.
Viszont túlterheltek az utak, forgalmi dugók
mindenütt, mert sok az ember, aki dolgozni igyekszik.
Rohanás a munkába, gyereket előbb iskolába,
óvodába vinni, majd munka után rohanás a
gyerekért, és rohanás bevásárolni.
Néha van nagyszülő, akit fel lehet hívni telefonon,
hogy segítsen ezt-azt.
Hová lettek a nagyszülők? Még ők is dolgoznak,
mert aktív korúak. Nem volt túl régen,
amikor még 1950-es éveket írtunk. Akkor már
folyamatban volt a második ipari forradalom, amikor mindenkiből
munkavállaló lett, valamiféle hamis
egyenjogúsítás alapján. Hathetes
szülési szabadság után mehetett mindenki
dolgozni és a bölcsőde a munkahelyen volt,
meghatározott időközönként mehettek az
anyák szoptatni a gyerekeiket. A harmadik ipari forradalom
kitörésére már felépültek a
panellakások, ami végképp elszakította az
addig háromgenerációs családokat
egymástól. A nagymamák nem várták
ebéddel a családot, néha fakanállal az
unokát, mert szégyent hoz a családra a
viselkedésével. Megvoltak a fékek. Az egyetemeken
azt tanították, hogy az igazán fejlett
gazdasággal rendelkező országokban a
mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya egyre kisebb.
„Iparszerű” mezőgazdálkodást kell folytatni,
ha semmilyen feltétel nem áll rendelkezésre, akkor
is. Az egyéni gazdálkodás már megszűnt, a
„kollektív” gazdálkodásé a
jövő. Egy olyan kollektív
gazdálkodásé, amely erősen
specializálódott, és az addig a
gazdálkodásról mindent tudó embereket
speciálisan képzett szakemberek
irányítottak. Mindenkinek már csak egy-egy
részfeladat jutott. A falvak nagy része városi
rangot kapott, a városban természetesen
lakótelepeket kellett építeni, az a korszerű. A
panellakók a szomszédaikat is csak ritkán ismerik
a mai napig is.
Miért volt erre szükség? Egy
gazdálkodó a világháború előtt
annyit termelt, hogy ellátta a saját
családját, és még másik
öt–hat család élelmét is meg tudta
termelni szerény eszközökkel, alacsony
önköltséggel, üzletbe cukorért,
petróleumért, sóért járt.
Az ünnepek biztosították a
közösségek fennmaradását. Gondoljunk
csak a búcsúkra, amikor a környező
településekről a rokonság összejött,
és még ha a templomba nem is mentek el, azért
együtt voltak, beszélgettek, rengeteg hasznos
információval látták el egymást. Az
embereket nem az állandó birtoklási vágy
irányította elsősorban. A családokat, a
közösségeket fel kellett lazítani ahhoz, hogy a
világháború után jól hangzó
varázs, a „jóléti társadalom”
mindent el tudjon söpörni, ami emberi, ami
irányíthatatlan. Termelni, birtokolni, és
amíg az emberek magukról, embertársaikról
megfeledkezve hajszolják az elérhetetlent, addig a
reklámokkal, a hitük, hazaszeretetük
lerombolásával, hamis ideológiákkal,
zűrzavarkeltéssel irányíthatnak azok, akiket a
despotizmus már kivetkőztetett emberi mivoltukból.
♣ ♣
♣
