Fuvaros – akit Tóth József Boldizsárnak
anyakönyveztek – helyből utálta a novembert, mert
ködölt, az ócska teherautó ablakán
oldalt becsurgott az esővíz, ha kiszállt, bokáig
süppedt a sárba. A koszlott levelek rátapadtak a
szélvédőre, a reflektor néhány
méterre világított és jó magasra, de
ki a jó nyavalyának van pénze
állandóan a szervízbe hordani a
járgányt, így is éppen annyit keres, hogy
megéljen. Neki aztán dalolhatnak a
bájgúnárok az ősz
szépségéről, meg hogy a természet aludni
készül, a gyönyörű színekben
pompázó fényképektől meg kilelte a hideg.
Persze, voltak napsütötte hetek is, meg ugye, a szüret
és az újbor se’ rossz, de a vénasszonyok
nyara már csak olyan, hogy készülhet az ember a
fűtésre, meg szedheti elő a naftalinból az ócska
sofőrkabátot. Fiatalkori igen rövid házassága
is azért ment tönkre, mert a neje őnagysága szerint
benne semmi romantika nem volt.
Nagyot döccent a kocsi bal kereke, a falu innen két
kilométer. Úgy ismeri már ezt az utat, hogy
tán behunyt szemmel is hazatalálna. Ez az ősz
azért fura módon más volt, mint amire idáig
emlékezett. Nem esett annyit az eső, néha olyan meleg
volt, hogy nincs az a nyári nap. Az öreg almafán a
kert végében egyszerre volt alma, száradó
levél, meg halvány-törékeny virág.
Balázs bá’, az öreg harangozó egyszer
valami olyasmit mormogott, hogy lesz még ennek böjtje.
Máskor meg, hogy volt már ilyen, nem kell belőle
túl nagy ügyet csinálni. Most aki tudta,
kihasználta a jó időt, volt, aki megcsinálta a
tetőt, más a kerítést reparálta.
– Szeretek itt élni – dúdolta valami
régi dallamra elégedetten Fuvaros és
lassított, mert a kanyarban mindig elővigyázatos volt.
Kifuthat az erdősávból valami állat,
múltkor egy tréfás kedvű egyed – fene a
jódolgát! – egy rozsdás biciklit tett a
záróvonalra. Ha viccnek szánta, elég rossz
vicc volt. Ide-oda csapongtak a gondolatai, így van vele az
ember, ha sokat ül a volán mögött, meg gyakran
van egyedül.
A legszélső házban gyertya pislogott az ablakban, a
kapu tárva-nyitva, a roskatag ház
verandáján mintha árnyék bólogatna.
Óvatosan fékezett, megállt, és
kitárta a kocsi ajtaját. Ilus nénit csak
látásból ismerte, nem állt az szóba
az égvilágon senkivel állítólag
már több mint hatvan éve.
– A franc állna a történelembe –
dünnyögte félhangosan, amíg
kikászálódott a kocsiból. –
Koszorúzni meg nagy szavakat mondani tudnak, de azt, hogy mi is
volt, ki hogy élte át, arra nem nagyon van gondja
már senkinek.
Ő is persze csak hallotta, hogy Ilus néninek, aki akkor
volt 19 éves, a vőlegénye felment a fővárosba,
tehervonattal, valami vasutas ismerőse segítette. Aztán
elmúlt október vége, november elején meg
ugye, már minden megváltozott. Ki tudja, ki lőtt meg
kire, ki maradt az utcán temetetlenül, ki vágott
neki a határnak? Nagy volt a kavarodás, ide a faluba meg
alig jutottak el a hírek, a rádió is csak
zenét sugárzott, meg rossz volt a vétel is,
így beszélték. Szóval nem jött meg
soha Zsadányi Antal, hír se’ felőle, pedig
kerestették egy darabig. Iluska fél év
hiábavaló várakozás után fekete
kendőt kötött és nem beszélt róla
senkinek, pedig faggatták, kérdezgették, de
hiába. Néha még kiállt a kapuba, de a
postás megállás nélkül
karikázott el a ház előtt. Aztán már
senkihez nem szólt, bedolgozó lett,
hozták-vitték az anyagot, ő meg varrt.
Zsiga tanító úr egyszer beszédes
kedvében valami olyasmit mondott, hogy az egyszerű emberek
élete meg halála csak lábjegyzet a
történelemben.
Most meg nyitva a kapu, hát csak bemegy, mert mi van, ha
segítség kell? Végigbotladozott az
egyenetlenül lerakott téglaösvényen, az
elburjánzott növényű kerten.
Átfutott az agyán, hogy összeszed
néhány embert, a megyeszékhelyen vannak
magabíró jó komái, egykettőre rendbe teszik
az udvart, hátha könnyebb lesz az öregasszonynak. Ő
meg főz egy jó bográcsnyi birkapörköltet,
lecsúszik rá néhány kisfröccs,
elbeszélgetnek. Egész felvidult a gondolatra.
A gyertya épp akkor lobbantotta az utolsót, mikor
bekopogott az ajtón, ami rögtön kinyílt, a
konyhából kiszűrődött valami halvány
fény.
Ilus néni takaros hófehér kontyán nem
volt kendő, kék szeme csillogott, mintha még
ráncos arca is kisimult volna – gondolta Fuvaros –,
bár lehet, hogy csak az árnyék teszi.
Zavartan krákogott egyet, aztán nagy nehezen
kinyögte, hogy a nyitott kapu miatt jött be, hogy nincs-e
baj, vagy ilyesmi – és csuszatolta a lábát a
kopott szőnyegen. Ilus néni elnevette magát, kicsit
rozsdás-karcosan szólt, mintha a több
évtizedes önkéntes hallgatás miatt nehezen
menne. Aztán megszólalt, és Fuvarosnak az jutott
eszébe, hogy filmen lehet ilyet látni, vagy olvasni
valami romantikus regényben, de hogy rég
történt ilyen izgalmas dolog a faluban, az már
biztos.
– Levelet kaptam – mondta halkan, és
mutatta a légiposta kék borítékját.
– Kihozták a városból, mert alá
kellett írnom. A feladó Antoine Zsadanyi –
és az öreg kéz szinte betűnként
simította végig a nevet –, az én
vőlegényem unokája.
Nagyot sóhajtott, mintha maga sem hinné, hogy
ilyesmi lehetséges.
Egy megfakult, alig olvasható levelet vett elő a
borítékból. Olvasni kezdte, néha
megállt, csodálkozva nézett maga elé, ahogy
az elmosódott szavakat próbálta ki tudja,
hanyadjára kisilabizálni:
„Kedves! Nem maradhatok, meg kell értened. Ha
elfognak így sebesülten, neked is bajod lehet, hogy
ismertél … Így meg, hogy eltűnök nyom
nélkül, senki se tudja … mi történt.
Új hazát nem … és tudom,
nélküled … kell hogy éljek. Ne haragudj
rám … boldog. Köszönöm …” Egy
kísérő papíron az állt, hogy
Zsadányi Antal hagyatékában találták
meg a naplóját és ezt a levelet is, ami egy kopott
borítékban volt. Felvették a kapcsolatot a
nagykövetséggel, és így tudták meg a
címet.
– Kaland ez a javából – bukott ki
Fuvaros száján meggondolatlanul, de látta, hogy
Ilus néni nem haragszik a szóért, csak
rábólint, és halkan motyogja maga elé:
– Kaland, hát így is lehet mondani. Nekem egy
élet volt, egyedül. Vagy lehet úgy is mondani, hogy
szerelem, olyan örökké tartó.
Kinézett a sötét kertre, a nyitott kapura, s
mintha egy pillanatra látta volna Anti alakját, aki
még integetett azon a réges-régi estén, s
visszakiáltott, hogy majd jön, mihelyt tud.
– Sokáig várattál –
suttogta maga elé.
A novemberi égbolton felszikrázott egy csillag.
♣ ♣
♣