"Így, hetven felé"
Szakáli Anna
LEGSZEBB KORUNK
Négy év.
Sodródó papírcsónak.
Égő tekintet, tüzes villám,
dühöngő tengeren csillag-kor,
partot mardosó, futó hullám,
ifjonti szellem makacs daccal,
bárgyú döntésekben tétova,
láng röptű eszmén könnyig nevelt,
mind egy úton haladt, de hova?
Évről évre kopó szeplőtlen
eszmét mosó komor valóság,
elveszett hang tettben erőtlen,
elkésett a megváltó jóság.
Fagyott eszme, égető ráncok,
vesztett évek álom-holnapért,
idő vonszolt korszak ígért jót,
míg ködös homálya véget ért.
Visszatekintve ránk vigyorog
érzelemdús, leomló színház,
bájos kajlaság, apró titok,
szerelmes pillantás, bohó láz.
Ha találkozunk - egykor ifjak -,
apák, anyák, már mindenki más.
Bár restellünk súlyt, kopaszságot,
bennünk felnőtt ifjúságot láss!
Gyöngykacaj-emlék hordoz vigaszt,
néha bánat sodródik közénk,
ha valaki végleg elmarad.
Görnyedtek a kushadó évek,
új gazdája van már a térnek,
s mi fáradt ráncainkba bújva,
őszült hajunkba burkolódzva
féltve őrizzük legszebb korunk.
|
|
|
|
