"Így, hetven felé"
Haranghy Géza
AZ ÉN TISZÁM
Nézem, és
érzem a Tiszát,
mint fonja szelíd keringésem
zöldbezárt, regényes medrébe;
hullámtól hullámig ölelve, mint élő az
élőt,
súg titkokat, mit csak a szív mondhatna el,
ha tudna szólni oly lágyan, csendesen,
miként a szőke fürtök kacér csillanása
susog
ezüstös füzeken.
Ősi füzek, ősi történelem…
Török, tatár, besenyő s hány nép
kardja szisszent még e tükrös, csalós vizeken?
S Te bizton őrizted hű fiaid a mának.
Nézem, és érzem a Tiszát –.
Ezer évek, ezer vágyak, bús sorsok
és múló árnyak hullámkerted
örök virágjai.
Kanyargó folyamod hány ajkat dalra ihletett!
Költőket vallhatsz magadénak!
Kiknek szíve, mint hullámod,
Veled futott, dalolt, dobogott,
s Te magadba fontad e tájat,
a hazát, mely bennük lobogott.
Ne szóljunk most kínt, keservet,
melyet égiek sötét csapásként
zúdítottak ránk.
A sors, lám, megbocsát!
Szőke fürtjeid ragyogjanak
szépséges valóságot,
óvd kincseink, szívünk, a hazánk! |
|
|
|