Az ablakhoz nyomta az orrát, úgy nézett ki a
kertre. Esik a hó! – egy pillanatra elöntötte a
boldogság. Régen a december volt a legszebb az
évben. Apa szerette a havat, dudorászva lapátolta
el, szívességből még az öreg
szomszédok háza előtt is. Ő meg ott ugrált
körülötte, anya kicsit haragudott, amikor csurom vizesen
bementek a meleg szobába. Ha sok volt a hó, a kert
végében hóembert építettek, a
fejére ócska lavórt tettek kalapnak, és
került répa is, hogy legyen orra. Tódornak
hívták, Tódor apónak –
megörült, hogy eszébe jutott. Szánkózni
is eljártak a gátoldalra, volt, hogy már kint
rájuk sötétedett, apa cinkosan rákacsintott
és elmélyített hangon énekelte a
kiskarácsonyt, ő meg cincogott hozzá. Gondosan
lecsuszatolták a csizmájukat, anya nevetett, a konyha
gőzben állt, krumplis gombóc volt a vacsora. Mindig
előveszi ezeket az emlékeket, nehogy eltűnjenek, így is
van olyan, ami egyre jobban halványodik, olyan, mint a
régi fényképek. Egy cipős dobozban vannak a
képei, mélyen alá dugta az ágynak, nehogy
kikotorják takarítás közben. Akkor veszi csak
elő, ha egyedül van. A legelső képen apa magasba emeli őt,
még pólyás volt, és teljesen kopasz.
– Még jó, hogy nem lánynak
születtél – sóhajtott apa, s úgy tett,
mint aki szomorú –, hova kötöttük volna a
rózsaszín masnit? Ilyenkor úgy nevettek, hogy
belefájdult az oldaluk. Nagymamáéknál
laktak, a kisszobában, hárman. Amikor kinyitották
az összecsukható díványt, nem sok hely
maradt. Vidámak voltak. A karácsonyi
készülődés izgalmas volt, csak anya
sóhajtozott, hogy erre sem futja, meg arra sem. Ha bementek a
főtérre, anya vágyakozva nézte a csillogó
kirakatokat, összehasonlította a kabátját a
szembe jövő nők bundájával, és nem
kért sült gesztenyét, amit apa vett a sarkon
álldogáló öreg nénitől. Egyszer ő
megrugdosta egy fa törzsét, és hullt a fehér
lepel, elmosódva látta csak a szülei arcát,
akik csak mentek, és nagy komolyan-halkan beszélgettek.
Amikor hazaértek, nem volt nevetés, és
hiába fűtött nagyapa a sparheltben, hidegnek érezte
a házat.
December elején, még a Mikulás sem
járt, apu titokzatos arccal behívta a műhelybe, ami
amúgy egy ócska fészer volt, titokzatos
szerszámok lógtak a falon, és mindegyikről
türelmes magyarázatot kapott, hogy mire lehet
használni. A lombfűrész került elő, és
vékony furnérlemezből vágott ki figurákat,
fenyőt, csillagot, harangot, őzet meg nyulat. Ő festette ki őket,
még a nyelvét is kidugta izgalmában. A csillagok
ezüstben, egy nap meg két holdacska aranyban
tündökölt. Kicsit szétfolyt a festék, de
gyönyörűnek látta. Kettesben mentek ki a piacra is
fenyőt venni, persze az utolsó percben. Már nem sok
választék volt, egy kicsit vittek haza, ferdén
álló gallyairól már akkor peregtek a
tűlevelek, amikor beállították a tartóba.
Anya összecsapta a kezét, és bosszúsan az
morogta, hogy még ennyit se lehet rájuk bízni,
hogy legalább a fenyő nézzen ki valahogy, ha már
nincs csak az a néhány kis ajándék.
Ez volt az utolsó karácsonyuk együtt. Apa
már három éve elment. Az ünnep azóta
olyan semmilyen, üres. Hiányzik apa nevetése.
Karácsony előtt virágot visznek ki, s csak úgy
ráteszik arra a kis dombra, ami takarja.
Anya meg ő tavaly költöztek el. Tudta persze, hogy
férjhez megy, megbeszélte vele. Nagyi szerint
László rendes ember, hogy így, csomaggal is kell
neki anya. Ő meg nézett nagy szemekkel, hogy hol a csomag.
Azóta persze rájött, hogy ő az. Megrántotta a
vállát, mint akinek ez az egész nem fontos, de
árgus szemekkel figyelte őket. Karácsonykor hatalmas
ezüstfenyő állt a nappaliban, temérdek
dísszel meg ragyogó fényekkel. Csak nézte,
elfordult, ne lássák, hogy sír, nagyfiú
már ehhez.
A szaloncukorból sem evett egy szemet se. Pedig jó
drága lehetett, minőségi.
Most újra itt a december, látta, hogy
meghozták a fát, ezüstfenyő, jó nagy. Anya
dudorászni fog, amíg veszi elő a gömböket, a
figurákat, az aranyboát meg az égőket. Ő meg
ráteszi az alsó gallyakra a vékony
furnérlemezből kivágott díszeket. Ha anya
új férje megdicséri és nem kell leszednie,
lehet, hogy Laci apunak szólítja, ahogy kérte.
Persze még nem biztos, majd szenteste kiderül.
♣ ♣
♣