Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

KÖNYVESPOLC

Tóth Attiláné dr.
    
BŰVKÖRBEN

Györgypál Katalin elbeszélései, vallomásai

A múlt idézése mindig érdekes feladatnak tűnik, és mostanában nagyon divatos is. Olvashattuk Vida Gábor: Egy dadogás története c. regényét egy fiú életéről kisgyermekkortól az egyetemig terjedő időszakban, vagy Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem és Karl Ove Knausgard a Halál és a Szerelem című köteteit.

Én magam is írtam az íróasztalfióknak, korszerűbb kifejezéssel a számítógépemnek a gyermekkoromban történtekről és szüleimhez, nagyszüleihez való viszonyomról. Egy ilyen írásom a lejegyzés után 10 évvel újból a kezembe/szemem elé került, és magam is meglepődtem, hogy bár egyikükkel sem tudtam már találkozni, mégis egészen másként gondolok rájuk, mint 10 évvel azelőtt.

Ezért fontos az a mondat, ami Györgypál Katalin könyvének hátsó borítóján olvasható: „Szembenézni a múlttal sokféleképpen lehet. Nekem most 2018 őszén így sikerült”. Valóban, amikor szembe akarunk nézni a múlttal, akkor a múltról szóló emlékeinkkel, ismereteinkkel nézünk szembe, éppen most. Máskor már mást tartunk fontosnak, másra emlékezünk, másfajta ismeretekkel rendelkezünk. Ezek a nagy különbségek csak azért lehetségesek, mert a valós múlt már nincs, a tényleges történések már nem léteznek, marad az emlékek változatos világa.

Györgypál Katalin könyve nagyon olvasmányos, érdekes emlékképeket, villanásokat tartalmaz. Remek történetek, amelyekhez hasonlóak szinte mindegyikünkkel előfordulhattak. Olvasás közben önkénytelenül arra gondolunk, ó, ez hogyan is történt nálunk? Nahát, nekem is volt ehhez hasonló élményem, vagy az én nagymamám nem ilyen volt. A szerző alternatívákat hagyó elbeszélései különösen csábítanak a saját emlékek felidézésére. Többször találkozunk azzal a fordulattal, hogy lehet, hogy egy történet nem egészen úgy történt, ahogy az előző sorokban le van írva. A szerző megengedi, bevallja, hogy nem biztos, hogy jól emlékezik, vagy egyáltalán annak idején, gyermekkorában, helyesen ítélte-e meg a helyzetet, sőt talán akkor, nem gondolva arra, hogy majd egykor még szüksége lesz információra, engedte elfelejtődni a részleteket, pedig tudjuk, a részletek néha a legfontosabban, azok hatnak a lélekre, az érzelmekre.

Fontos a testvérhez való viszony. Különösen szívesen olvastam a szerzőnek a nővéréről szóló részeket. Nekem nincs testvérem, de a fiaim kapcsolatában találtam olyan nyomokat, amelyeket felidézhettem a szerző hatására. Egyszer egy kolléganőm mesélte, hogy mindig csupán egy festményre vágyott a szüleik lakásából és ez nyilvános volt, mindenki tudta, a szülők is. Amikor eljött, sajnos, az osztozkodás ideje, a nővére, aki együtt élt a szüleikkel, a beszélgetést azzal kezdte, hogy persze a kedvenc festmény a tiéd, majd megegyeztek más darabok szétosztásában. Hazafelé a vonaton az jutott eszébe, hogy az a festmény, ami a nővéréé lett, sokkal nagyobb.

A Bűvkörben című könyvből megtudhatjuk, hogy megfejthetetlen mélységek jellemzik a testvérek közötti kapcsolatokat. Valószínű, hogy mind a kettőjüket sújtotta az a megmagyarázhatatlan feszültség, ami közöttük kialakult, mint ahogy a felnőttkori kapcsolatukról mesélve a Szerző utal is erre.

Sok esetben jóleső vidámsággal olvastam a jelentéktelennek tűnő apró eseményekről szóló írásokat. Szórakoztattak, megnyugtattak. Ja, ha lehet írni ezekről a bosszúságokat okozó esetekről ilyen könnyedén, akkor ezek valóban nem olyan súlyosak, nem érdemes mérgelődni. A Szerző kihúzta a problémák méregfogát, és ez nagy ajándék. Ilyen írások voltak a Virágföld, a Vízóra leolvasás, az Ő meg én, és a hideg és a Váratlan csendes délelőtt.

A Pedig hogy rimánkodott! esete egy jellemző gyermekkori érzés és probléma együttese. A gyermek Györgypál Katalin nagymamája elment és (feltehetően) rázárta a bejárati ajtót. Egy néni, nagymama ismerőse, számított arra, hogy megpihenhet náluk, de Kati nem is tudta, de nem is merte beengedni, ráadásul nagyon félt közben. Én is átéltem egy hasonló esetet, és én is a félelemre emlékszem leginkább. Édesapám egy barátja érkezett, amikor a szüleim nem voltak otthon. Az ajtón keresztül kiabáltunk egymásnak, ő bizonygatta, hogy barát, én pedig, hogy akkor sem engedem be. Nagyon fontos, hogy a felnőttek hogyan kommunikálnak az ügyről. A barát visszajött és agyondicsért, hogy nem engedtem be, okosnak nevezett és mondta, hogy tartsam be később is ezt a határozottságot.

Szinte pszichológiai tanulmánynak számít Az irigységről című esszé. Abban hasonlítunk egymásra Katival, hogy egyikünk se irigy természetű, ezt eddig is tudtam, de most a leírtak alapján össze is hasonlítottam magunkat. Egyikünk sem élte meg azt, hogy milyen irigynek lenni akármire, a sikerekre, egy ruhára, egy eredményre, egy barátra, egy történésre. A leírtak szerint van, amiben különbözünk. Katalin igyekszik úgy élni, hogy ne ébresszen irigységet senkiben, ezt figyeli, gondolkozik azon, hogy hogyan tudná elkerülni, hogy valaki „kénytelen” legyen irigykedni. Én ezzel soha nem foglalkoztam. Képtelen voltam megérezni, sőt észrevenni, hogy valakiben felkeltem az irigység – szerintem – kellemetlen érzését. Most olvasva az irigységről szóló oldalakat, nagyon sajnálom azokat, akiknek a lelkét betölti az irigység, soha nem tudnak igazán okosan dönteni. Feleslegesen keresik a másik eredményeinek, kinézetének okát, csak arra nem gondolnak, ami valóban az oka az irigylésre méltó életnek, például az, ami Györgypál Katalint is jellemzi, a kitartó, rendszeres, színvonalas munka.

(Györgypál Katalin: Bűvkörben. Elbeszélések, vallomások. URÁNUSZ K., Bp., 2019, 152 p.)

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©