Október végén, november elején
megélénkülnek az amúgy csendes temetők.
Mindenszentekkor és halottak napján elhunyt
szeretteinkre, barátainkra, ismerőseinkre emlékezünk.
Járjuk a temetői parcellákat, sorra felkeressük
az ismert sírokat. Elhelyezzük az emlékezés
virágait, meggyújtjuk a gyertyákat és a
mécseseket. Az őszi alkony óráiban messze
világítanak ezek az apró fényecskék.
Egy-egy elalszik, azután helyettük száz és
száz újra világítani kezd.
Gyönyörűek ezek a pislákoló, egyre jobban
lángoló gyertyák, mécsesek. Azokra
emlékeztetnek, akik már nem lehetnek köztünk.
Sok szeretettel gondolunk rájuk, hiszen nagyon sokat
kaptunk tőlük. Szeretetet, emberséget, küzdeni
tudást. Arra tanítottak, hogy becsüljük az
életet, és tiszteljük egymást.
Nem feledjük a velük eltöltött szép
napokat. Nem is felejthetjük, amíg élünk.
Feladatunk az emlékezés.
Élet és halál. Két
egymástól elválaszthatatlan lét. A
borongós őszi órákban mégis főleg az
életre gondolunk.
Elhelyezzük a szebbnél szebb koszorúkat,
virágokat szüleink, nagyszüleink, rokonaink,
barátaink, ismerőseink sírjára. Az ő lelki
üdvösségükért gyertyát,
mécsest gyújtunk.
A közelben megszólal a lélekharang. Arra
figyelmeztet, hogy nekünk, élőknek még nagyon sok
feladatunk van addig, amíg majd érettünk kongatnak!
♣ ♣
♣