A domboldalon vertük fel a sátrat.
Igaz, így többet kellett menni, hogy
leérjünk a tengerpartra, de megérte. A
látvány kárpótolt a plusz
lépésekért.
Este, a sátor előtt ülve
gyönyörködtünk a túlparton
szikrázó fényekben. Trieszt
fényárban úszott, és reszketve
tükröződött az Adria hullámain.
Elégedetten kortyoltam a dalmát vörösbort,
és erejétől megrészegülten vihogva
próbáltam beazonosítani a csillagképeket.
Másnap, az úszásból visszatérve
láttuk, hogy a sátrak száma megcsappant, a
mellettünk lévő német utastárs vehemensen
vízelvezető árkot ás sátorpalotája
körül. Nem kellett kérdeznünk, mondta
szolgálatkészen, hogy az időjárás
jelentésből tudja: jön a bóra.
Hallomásból ismertem, erejét még nem
tapasztaltam ennek az adriai viharnak.
A biztonság kedvéért mi is körbekapartuk
a sátrat, hoztunk nagyobb köveket, hogy segítsenek a
cövekeknek a földön tartani a ponyvát. Még
arra is volt gondom, hogy az egyik sátortartó
kötelet a mellettünk álló fára
kössem.
Az autót biztonságba helyeztük, és
lefeküdtünk.
Éjfél körül arra ébredtem, hogy a
vihar eszement módon rángatja a sátrat, az eső
ömlik, és megtalálta az utat a
hálófülkébe.
Kiderült, hogy nem volt jó ötlet a fához
kötni a sátrat.
Sőt!
Nagyon rossz ötlet volt.
A vihar tekerte, cibálta a fát, a sátor
pedig, mint egy sziámi pár, vele mozdult. A
közös tánc hatására a cövekek
fellazultak, csak a kavicsnak tűnő kövek tartották
még a helyén a ponyvát.
Amikor úgy tűnt, hogy eláll a szél,
felhúztam a cipzárt, hogy valahogy megerősítsem a
cövekeket. Ezt sem kellett volna.
A szállodától tudtunk még oda cipelni
pár nagyobb követ, ami a földön tartotta a
sátrat, de a vihar újra erőre kapott. A szél
nyitott felületre talált, belekapaszkodott a sátor
ajtajába, és eszeveszetten tépte, rángatta.
Annyi időnk volt csak, hogy a hálófülke
„zsebéből” kikapkodjuk iratainkat, az autó
kulcsát.
Küzdelmünket hallva előbújt a német
szomszéd, az ő segítségével lezártuk
a sátrat.
Futva menekültünk az autóba.
Vizesen, vacogva szurkoltunk a fának, hogy ne adja fel, ne
dőljön ki, tartsa meg a sátrunkat.
Közben gyönyörködtünk a bóra
tombolásában. A tenger fekete volt, hatalmas,
fehér tajtékú hullámok csapkodták a
sziklákat, az ég sötét lilás
bordó színt vett fel, a pálmák keservesen
nyögtek, hajlongtak a szélben.
Félelmetesen szép, idegborzoló
látvány volt.
Mire hajnalodni kezdett, lecsitult a vihar, a szél
szellővé szelídült.
Az éjszakai tombolásról csak a partra
kilökött jachtok és a vízben
ringatózó sátormaradványok meséltek.
Most már bátran felnyithattam a sátor
oldalát.
Még nem oldoztam el a kötelet, ami a fához
kötötte. Arra terítettem száradni a
víztől csöpögő takarókat.
♣ ♣
♣
