Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Dinók Zoltán

A temető mellett

Mindig a temető mellett ment dolgozni és hazafelé arra jött. Makettkészítő volt egy kis gyárban. Mostanában, amikor a temető mellett haladt el munka után, egy középkorú férfit látott a sír előtt szomorúan, egymagában állva. Mindennap ott látta a sírnál. Nagyon megsajnálta. Jenő negyvenkét éves volt, s nem volt családja.

Egyszer amikor megint ott látta az idegen férfit, Jenő bemászott a kerítésen, s óvatosan közeledett felé. Mikor a férfi megpillantotta Jenőt, halálosan megijedt.

– Uram, a frászt hozza rám! – mondta a gyászoló.

– Ne haragudjon! – mondta Jenő.

– De hát mit akar tőlem?

– Én… semmit. Csak ahogy elsétáltam a temető mellett, egyszerűen megsajnáltam magát. Mert gyászol valakit, igaz?

A férfi már értette, honnan fúj a szél. Elkomorodott az arca. Nem akart beszélni.

– Megkérdezhetem, hogy kit gyászol?

A férfi még mindig síri csendben hallgatott. Aztán megszólalt:

– Maga ezt úgysem értheti.

– Talán ha elmondaná, megérteném – mondta Jenő.

– Olyan fontos ez magának? – kérdezte a férfi.

– Nem jó a sérelmeket bent tartani.

– Ki maga, hogy ha majd elmondom, nem fáj többet? – mondta a gyászoló.

– Talán barát mégiscsak lehetek.

A férfi maga elé nézett. Aztán mesélni kezdett:

– Ez itt az apám. Mármint a sírja. Életében nem volt rendes ember. Börtönben ült és elmegyógyintézetben is. De nem volt rossz ember, csak még a háború idején nőtt fel, akkor volt gyerek, tudja?

Jenő meghökkenve hallgatta.

– És sokat beszélt nekem a nyomorúságos helyzetéről. Mindig mondta, hogy az iskola nagyon fontos, ne legyek munkásember, mint ő. De én a gimnáziumot sem fejeztem be. Segédmunkás lettem. Pont az, amitől ő féltett. De most munkanélküli vagyok, és sokat gondolok így rá. Ezért kijövök hozzá. Lelkileg beteg ember volt. Engem is azzá tett. Volt úgy, hogy évekig ki se jártam hozzá ide, a temetőbe. Meg kell nekem bocsájtani.

– Így van. Azzal csak magának tesz jót. Meg, gondolom, neki is.

A férfi egyetértett. Bólogatott, majd rágyújtott.

– Szabad itt dohányozni?

– Ugyan… – s megkínálta Jenőt is.

Ahogy elszívták a cigit, kimentek a kapun, s elbúcsúztak.

Másnap Jenő ismét ott látta a férfit. Bement hozzá. A férfi részeg volt.

– Ne haragudjon, kicsit felöntöttem a garatra!

– De miért? – sajnálta meg Jenő.

– Nem tudom. Annyi negatív érzést táplált bennem. Jólesik lazítani.

Majd megbotlott. Jenő segített neki. Kivezette a temetőből. A gyászoló férfi már kezdett magához térni.

– Jól van? – kérdezte Jenő.

– Most már jól – mondta a férfi.

– Hazakísérjem?

– Ne. Magam is meg tudom tenni.

A férfi imbolyogva ballagott hazafelé. Jenő, elgondolkodva a férfin, betért még egy presszóba, ahol egy kis konyakot megivott.

Másnap, munka után már nem látta ott a gyászoló férfit. És ez így ment most már nap mint nap. Sehol egy alak. Jenő most már szinte aggódott. Jó volt a férfival beszélgetni.

Egyszer, mikor a városban járt, összefutott a gyászolóval. S nem hitt a szemének: egy nagymellű szőkével járt kéz a kézben.

– Úgy gondoltam, gyász esetén a szerelem a legjobb gyógyszer – mondta a fura alak.

– Igen. Én is így gondolom.

Bemutatkozott a szőke nő Jenőnek:

– Jó napot! Júlia vagyok!

– Én Jenő.

– Most megyünk a moziba! – mondta Júlia.

– Hát menjetek csak! – mondta Jenő.

A gyászoló kacsintott, s eltűntek. Jenő szíve is boldog volt, hiszen örülni kell annak, ha egy boldogtalan ember boldog lesz…

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©