Mindig a temető mellett ment dolgozni és hazafelé
arra jött. Makettkészítő volt egy kis
gyárban. Mostanában, amikor a temető mellett haladt el
munka után, egy középkorú férfit
látott a sír előtt szomorúan, egymagában
állva. Mindennap ott látta a sírnál. Nagyon
megsajnálta. Jenő negyvenkét éves volt, s nem volt
családja.
Egyszer amikor megint ott látta az idegen férfit,
Jenő bemászott a kerítésen, s óvatosan
közeledett felé. Mikor a férfi megpillantotta Jenőt,
halálosan megijedt.
– Uram, a frászt hozza rám! – mondta a
gyászoló.
– Ne haragudjon! – mondta Jenő.
– De hát mit akar tőlem?
– Én… semmit. Csak ahogy
elsétáltam a temető mellett, egyszerűen
megsajnáltam magát. Mert gyászol valakit, igaz?
A férfi már értette, honnan fúj a
szél. Elkomorodott az arca. Nem akart beszélni.
– Megkérdezhetem, hogy kit gyászol?
A férfi még mindig síri csendben hallgatott.
Aztán megszólalt:
– Maga ezt úgysem értheti.
– Talán ha elmondaná, megérteném
– mondta Jenő.
– Olyan fontos ez magának? – kérdezte a
férfi.
– Nem jó a sérelmeket bent tartani.
– Ki maga, hogy ha majd elmondom, nem fáj
többet? – mondta a gyászoló.
– Talán barát mégiscsak lehetek.
A férfi maga elé nézett. Aztán
mesélni kezdett:
– Ez itt az apám. Mármint a sírja.
Életében nem volt rendes ember. Börtönben
ült és elmegyógyintézetben is. De nem volt
rossz ember, csak még a háború idején nőtt
fel, akkor volt gyerek, tudja?
Jenő meghökkenve hallgatta.
– És sokat beszélt nekem a
nyomorúságos helyzetéről. Mindig mondta, hogy az
iskola nagyon fontos, ne legyek munkásember, mint ő. De
én a gimnáziumot sem fejeztem be.
Segédmunkás lettem. Pont az, amitől ő féltett. De
most munkanélküli vagyok, és sokat gondolok
így rá. Ezért kijövök hozzá.
Lelkileg beteg ember volt. Engem is azzá tett. Volt úgy,
hogy évekig ki se jártam hozzá ide, a temetőbe.
Meg kell nekem bocsájtani.
– Így van. Azzal csak magának tesz jót.
Meg, gondolom, neki is.
A férfi egyetértett. Bólogatott, majd
rágyújtott.
– Szabad itt dohányozni?
– Ugyan… – s megkínálta Jenőt is.
Ahogy elszívták a cigit, kimentek a kapun, s
elbúcsúztak.
Másnap Jenő ismét ott látta a férfit.
Bement hozzá. A férfi részeg volt.
– Ne haragudjon, kicsit felöntöttem a garatra!
– De miért? – sajnálta meg Jenő.
– Nem tudom. Annyi negatív érzést
táplált bennem. Jólesik lazítani.
Majd megbotlott. Jenő segített neki. Kivezette a temetőből.
A gyászoló férfi már kezdett magához
térni.
– Jól van? – kérdezte Jenő.
– Most már jól – mondta a férfi.
– Hazakísérjem?
– Ne. Magam is meg tudom tenni.
A férfi imbolyogva ballagott hazafelé. Jenő,
elgondolkodva a férfin, betért még egy
presszóba, ahol egy kis konyakot megivott.
Másnap, munka után már nem látta ott a
gyászoló férfit. És ez így ment most
már nap mint nap. Sehol egy alak. Jenő most már szinte
aggódott. Jó volt a férfival beszélgetni.
Egyszer, mikor a városban járt, összefutott a
gyászolóval. S nem hitt a szemének: egy nagymellű
szőkével járt kéz a kézben.
– Úgy gondoltam, gyász esetén a
szerelem a legjobb gyógyszer – mondta a fura alak.
– Igen. Én is így gondolom.
Bemutatkozott a szőke nő Jenőnek:
– Jó napot! Júlia vagyok!
– Én Jenő.
– Most megyünk a moziba! – mondta Júlia.
– Hát menjetek csak! – mondta Jenő.
A gyászoló kacsintott, s eltűntek. Jenő szíve
is boldog volt, hiszen örülni kell annak, ha egy boldogtalan
ember boldog lesz…
♣ ♣
♣