"Így, hetven felé"
VERS
Katpay Éva-Mária
TÉLELŐ A MÁTRÁBAN
Október vége volt, de
aznap már hó esett
fenn a hegyekben,
apró angyalszárnyakon
ereszkedett le
a még zöld, sárga,
barna levelekre,
csillogó fehér fátyolba vonta
a domboldalakat, a
völgyekben megbúvó apró
házakat, a templomtornyot
és az útszéleket.
Az ősz utolsó virágait
fehér takaró lepte be,
elfeküdtek a földön
megadással, fáradt
örömlányokként, kiknek a
gyönyörszerzés már inkább
van terhükre.
Csak kis sárga, kék, lila
fejük látszott ki a
fagyos paplan alól,
mint akik kérdik:
a tavasz vajon eljön-e?
Aztán délutánra
kisütött a Nap,
az út fölött összehajló
ágakon áttört, mint
arany fény-nyaláb,
kvantumok titkait hordozó.
És a lombokról pici,
puha pamacsokban
olvadt a hamvába-holt hó:
tollpihe, gézlapok,
csillag-üzenet,
eltűnik a semmibe.
A kanyargó út melletti
bokrok ágai vénemberek
csontos kezeiként nyújtóztak
a fény felé: nem tudni,
még több fehér varázst
kívántak kidudorodó ereikre,
elrejteni a százéves bütyköket,
vagy esedezve langyos fuvallatot
várva dermedt tagjaikra
kívánták a meleget,
még egy utolsó leheletet,
mielőtt feloldódnak örökre.
|
|
|
|
