Ötvenhatot nem felejthetitek el!
– Én még kisbaba voltam –
De az akaratból csillagot csiholtam és
emlékeim idevésem,
minthogyha mindig résen vár csodát az elme.
Úgy tekintek erre a mai korra,
még mindig csodákra várva.
Az egész ház a pincében, és szemben az orosz tankok
Csőre töltött lövedékkel, s mindenki félt ott, az urak
fejükre húzott nagy párnákkal bújtak a falhoz.
Íme a mi birtokunk – egyetlen sezlon, amit levittünk,
És ott hallgattuk a zajt, a lövések dörrenését.
Ekkor két fiatal fiú kúszott elő valahonnét,
a szomszéd diákszállóról menekültek
– ezért álltak harcra készen a tankisták. Sikoly, kiáltás – takarodjatok – ez itt békés otthona a bérház lakóinak – kiáltott a sápkoros asztalos – itt magyar gyerekek
vannak. – Takarodjanak – ismételte a kövér fináncné is,
ám egy kedves Szép fiatalasszony
közbevágott. – Ezek a fiúk is itt magyar anyák fiai,
őket is védeni kell, ez a mi autonómiánk – szólt aztán haragosan, és helyet csinált a viseltes sezlonon, ahol ült.
Apám ekkor lerántotta hófehér ingét,
s egy seprűnyélre zászlót kötött a béke jeléül
– ugyanis belőttek a pincebejáraton.
– Tudom, hogy ez csak nekem fénylik, de fényeitől szinte Káprázik a szem.
És visszaremeg az idézettől a szív.
S mi ott a légópincében – ekkor már öten –
úgy faltuk a krumplispogácsánkat,
Mint aki átcsap a veszélyből a megmaradásba.
A végtelenbe, mert ez volt a valóság.
S így menekült meg a két diák is.
S a mentőangyal az Édesanyám volt…