Becsukom a szemem. Az Arunachala felől Shiva simogatása
áramlik felém. Langyos, ruháimat lágyan
tépdeső, hajamat gyengéden borzoló, homok
illatú szél. Itt állok a tetőn. Karjaimat
kitárom. Itt vagyok. Itt és most vagyok. A minden
és a semmi vagyok. Születés és
elmúlás vagyok. Alfa és Ómega vagyok. A
hatalmamban vagyok. Rendelkezem az erőforrásaimmal. Minden
érzékem az egyre hevesebben kavargó
légáramlattal együtt rezdül. Átkarolom a
világot. Megölelem az Életet. Élek.
Látok. Hallok. A szívem dobog. Lélegzem. Itt
vagyok.
A szemem nyílik. Fények és mozgás.
Pezsgés. Haladás. Zaj. Idő. Rohanás.
Felnézek.
Sötét ég. Félhold. Csillagok. Csend.
Csillogás. Tücsök. A fák lombjai suttognak.
Őket hallgatom. Mert ők tudják. Kicsiny magról hatalmasra
nőnek. Erős gyökerekkel, stabilan állnak a
földön. Koronájukat a szeszélyes szellő
rángathatja bár, de el nem veheti tőlük. Megengedik.
Megengedik a megtépázást. Megengedik a
sérülést. Megengedik, hogy játsszanak
velük. De a helyükön maradnak. Kiteszik magukat a
viharoknak, nincs más választásuk. Az ő
helyük ott van, ahol semmi sem védi meg őket.
Már hangosabbak.
Meg akarják értetni velem.
Meg akarják értetni velem, hogy a
gyümölcstermésnek ára van.
Lázadok. Belenyugszom. Elfogadom. Kérdezek.
Megértem. Nevetek. Sírok. Lázadok. Elvonulok.
Összeroskadok.
Mozdulok. Felállok. Feljövök a tetőre. Hallgatok.
Könnyezem.
Miért érzem ezt a szorítást a
mellkasomban?
Miért nem kapok levegőt?
„Mászd meg a hegyedet. Menj végig a
sziklákon és légy szabad” –
suhogják a fák, és Arunachala felé
hajladoznak.
És megértem.
A hegy messziről meredeknek látszik. Távolról
nézve rémületet kelt. Misztikum veszi
körül. Titok. Magasan van. Én pedig olyan
csöppnyi vagyok hozzá képest. Lentről úgy
tűnik, képtelen vagyok meghódítani.
Odamentem a lábához. Alázattal. Elismertem a
Nagyságát. De nekiindultam. Felfelé.
Mert van út felfelé.
Ráléptem.
Rettegés.
Sóhaj.
Sóhaj.
Sóhaj.
Félelem.
A lábam megremeg.
A torkom összeszorul.
A szemem kimered.
Haladok.
Távolabbra nézek.
Nem jó helyre lépek.
Megszédülök.
Hátranézek.
Nézem, mások hol tartanak.
Imbolygok.
Sóhaj.
Reszketés.
Meghalok.
Megtorpanás.
Most mi lesz?
Erő.
Lépés.
Lépés.
Lépés.
Arra a sziklára lépek, ami éppen
következik.
Csak arra nézek.
Csak arra figyelek.
És hallgatok.
Lélegzem.
Megállok.
A helyemről körbenézek.
Feljebb jutottam.
Rácsodálkozom.
Öröm.
Elindulás.
Haladás.
Lépésről lépésre.
Ha a hegyemet a látszólagos biztonságot
adó távolból nézem, megduzzad. Nagyobbnak
tűnik, mint valójában. De ha közelebb megyek
hozzá, belehelyezem magam és részekre bontom,
meglátom, hogy az általa bennem született
félelem mint érzés a hatalmas. Az
érzés húzott közénk falat, de Ő ott
van. Nem taszít el. Vár. Vár, hogy felfedezzem.
Vár, hogy megmásszam. Vár, hogy felérjek a
csúcsára, hogy fentebbről láthassak.
Tanít.
Tanít, hogy ne akarjam látni, mi következik,
és ne forduljak vissza oda, amit már hátrahagytam.
Tanít, hogy arra a lépésre figyeljek, amit a
mostban teszek. Ne elmélkedjek, hogyan jutottam el idáig,
és ne fürkésszem, el fogok-e bukni ezután.
Szabad a sziklás út melletti fákba
kapaszkodni. Szabad rátámaszkodni a velem együtt
mászóra. Szabad az élen haladni vagy hátul
kullogni. De haladni. Haladni. Haladni.
Az tartogatja számomra a legnagyobb
ajándékot, amitől a legjobban félek.
Az ajándék nem a méterekben mérhető
teljesítmény.
Közelmentem. Halálfélelemmel bár, de
átléptem a léthatáromnak hitt
kerítést. Beléptem a területre, ahol
védtelen vagyok. Mint a fák. A tér kitágul,
a horizont szétterül.
Ez az ajándék. Ami megmérhetetlen, mert
határtalan.
Tehát.
Ne távolról hunyoríts a hegyedre.
Indulj el felé. És ő is elindul feléd.
–––
* Dél-Indiában
az öt fő shaivita szent hely egyike.
♣ ♣
♣
