„Férjem és Zsolt fiam
emlékére” – szól a fájdalmas
ajánló a 4. oldalon. Talán nem rögtön
esik rá tekintetünk…
Az Előszót a szerző írta, aki így jellemzi e
kötetet: egy válogatás a
„legszemélyesebb, mégis közéletinek
mondható” műveiből. És megemlíti halottait:
szüleit, testvéreit, férjét,
középső fiát…
Megismerhetjük röviden máris az
életét, és érezhetjük, mekkora
életutat járt be. Tunyogról (1939)
Nyírség, Erdély, majd Ópályi,
Mátészalkán gimnázium, Debrecenben egyetem,
majd Győr, már 1962-től folyamatosan.
Magyar-történelem szakos tanári
diplomájához könyvtárosi
képesítést is szerzett,
tanár-könyvtárosként is dolgozott. Még
nyugdíjasként is óraadó volt a
felnőttoktatásban, egészen 2000-ig. Azóta is
ír, fest, ahogyan fiatalkorában szerette volna, és
– utazgat Európában. Írásai 1990-től
jelennek meg nyomtatásban is. Mint megfogalmazza: „Ez a
kötetem számvetés: szembenézés
önmagammal, a világgal.”
A kötet 4 versciklus tartalmaz, végül a szerző 15
színes festményében
gyönyörködhetünk.
Az I. Szülőföldemen cím
alatt a népes, 11 tagú Kondor család
fényképét láthatjuk 1959-ből.
A nyitó vers a Szülőföldem
című, ahol nagyon pontosan, nemcsak szépen írja
meg életrajzát. Megvallja: „hűtlenségem
gyötrő bánat” a tájtól,
Ópályitól. Édesanyánk
című verséből azt is megtudhatjuk, hogy
édesanyjuk „tíz gyermeket szült
világra”, kilencet felnevelt. „A
háztartás robotjában / gondjai közt csak
fuldokolt”; „De mindig volt tej és kenyér, /
ünnepen hús, a hét végén / megkelt a
tészta reggelre.”
Édesapjukról is szép szavakkal szól,
aki „csak egy honvéd”, útőr volt, de kilenc
gyermekét felnevelte „vállalkozó”
szellemben.
„Eszmélés – Erdélyben”
– „s vagyok azóta a hegyek / és erdők
szerelmese” – írja erről Kecskés
Rózsa. Még „Erdély hegyei
között” járunk. „Én itt vagyok
itthon. Szeretem, csodálom, / ide visszatérek, nemcsak
álomszárnyon”, hiszen „Gerincembe
épült e táj sudár fája, / egekig emel
a zöldek szivárványa” – írja.
Sőt: „A Hargita alján anyámra találtam / egy
fekete ruhás síró nagymamában…”
Külön rövid ciklus címe: „Anzixok
[Anzikszok] – szülőföldemről”: ebben
Tunyogmatolcs, Ópályi, Mátészalka, a
Debreceni Nagytemplom is megjelenik. „Ha Erdélyt és
Kárpátalját látom, / elevenedik
gyermek-világom… / Szülőföldem: hazám
keleti tája, / a Tisza, Szamos, Kraszna
síksága” – olvashatjuk. (A
Kárpátok aljához közeledve)
Nagyon szép a Krisztus
trilógia cím alatti 4 verse (Debrecenben a
Munkácsy-terem három óriási méretű
festményének magyarázata, leírása,
az általuk keltett érzelmek).
Ismét életéről olvashatunk a
„Fényben, szivárványban” című
14 szonettben. Lírai verssorokat, költői képeket is
olvashatunk e szonettekben: „Szeptember
búcsúzó napsugára / rácsókol
a színesedő tájra” (1.); „Debrecenem! Benned
megtaláltam / színházat, templomot,
pályám, társam” 4.); „Mikor a
Társam elveszítettem, / sötét lett az
ég is felettem…” (6.) Aztán
„Nyugalomban lesz derűs a lélek – / Aranyozzatok be,
őszi fények! / Tőletek újul meg a
természet…” (9.) És talán
saját magát is biztatja e szavakkal: „Művem, mit
érlelt a Nap sugara, / lehet másoknak az öröm,
a csoda, / biztatás: minden nap újra kezdés, /
múltból élve új élet
teremtés…” (13.)
A II. Otthonom
Győr-Moson-Sopron megyében – milyen hivatalos
cím. Alatta a Kecskés házaspár és a
Kecskés család fotóit láthatjuk a
már komoly felnőtt fiúkkal. Lássuk, milyen
verseket rejt e ciklus.
„Győrben is itthon” – természetesen.
Így fejeződik be e kifejező verse: „Itthon vagyok, nem
enged el / Győr – kis hazám – kincseivel. /
Bár Keleten szülőföldem, / Dalt Győr harangoz
fölöttem.” Rögtön utána „A Győri
harangok”-ról olvashatunk, zenei
élményként írja le. Mert
„csodás harmónia szerint / a Rába-part
tornyaiban / valami szent muzsika van!” A zene
leírása után azonban „A harangok néma
csendben / tovább csilingelnek – bennem” –
vallja.
„Tanár lettem” – című
verséből a gondos-féltő szülői intelmet is
megismerjük: „Postáskisasszony légy!” Ő
azonban elhagyta faluját, sőt Debrecent is.
„Végül tanár lettem, nemzet napszámosa,
/ könyvek szerelmese, / egy kicsit bolondja” – tudjuk
meg.
De sok szomorúság is érte, akár kedves
férje mellett is. Mert „Te más lettél, s
én más világ! / Hajt még vajon
hozzám a vágy?” – teszi fel az előre
megválaszolhatatlan kérdést.
Férje halála megviselte. Eközben „Istenre
lelt” újra, és így ír: „utazol
velem már minden tájon… / mert bennem élsz,
nem a túlvilágon!” Másik verse jóval
keserűbb: „In memoriam Kecskés Attila”
címűben panaszokkal teli: „Állás és
munka nincs két fiadnak!” Maga mellett már 25
éve elhunyt férjét is vádolja ezért.
De remény is van: az öt unoka. Mert a
„Háttérben ott vagy, ha velük
vagyok”… Szépek a vers befejező sorai is:
„Veled s nélküled! ötven év telt el: /
volt munka, gond, terv, családi öröm. /
Küzdelmesen szép, gazdag élet ez! / Sors volt!
Istennek s Neked köszönöm!”
A Biztatás az őszben című
versben a tavasszal mindig visszatérő „fehér
hasú kis fecskepár”-t is idézi,
végül így fogalmaz „Tiszta magod, ha
áttelel, / Gyermekeidben majd kikel!”
Több verse „Gyársirató”. Hiszen
Győrben nagyvállalatok működtek, nyomuk sincs. A
„Vizek városa” „Gyártemető” lett.
Ezért megemlékezik az elhurcolt zsidókról
(mert „Kifosztott zsidó házakban éltem /
menekültként, két évtizeden
át”), Pattantyús-Ábrahám
Imréről majd Gézáról, vagy gróf
Széchenyi Istvánról. Megemlékezik Porubszky
Ildikóról és
újságjáról, a Zsarátról is. De
olvashatunk Trianonról, vagy Melocco Miklós Áttörés
című szobra kapcsán Fertőrákosról.
Szép leíró verse a
„Ringatózva” című a
Fertő-tóról: „Ringat a Fertő-tó szép
szelíden, / milliom csillag csillan a vízen.” De
itt olvashatjuk a „Töredelmes imádság”
című versét is, melyben „Egy elhibázott
élet”-ről beszél, gyerekeiről, akik
„Pogányok maradtak”, mert anyjuk, a szerző nem
tartotta hitét. Rögtön utána a
„Hálaének” című verse következik
„őrző Atyám”-nak, „Istenem”-nek.
Honvágy gyötri, a Kondor családot keresi:
„az a sok Kondor most hol van? / Szellem sóhajt sejtetően:
/ Kinn nyugosznak temetőben, / már messze, időben s
térben…” (Honvágy)
A ciklus utolsó előtti verse a „Készül a
leltár” című. Újra megerősíti:
Győrben „Honos lettem már, / de haza, éjjel,
Keletre vágyom!” A szülőföld nem felejthető
igazán.
III. Hazám a
Kárpát-medencében cikluscím alatt az
egykori nagy Magyarország árnyképében a mai
Magyarország…
A „Vallomás” című kifejező
versével kezdjük: „Hitemben érvvel sem lehet /
megingatni engem: / hazámnak ne csak e csonka / országuk
tekintsem. // Éltetőm a hegykoszorú…”
Nincsen e hitében egyedül, Trianont nem lehet feledni.
„nem gyógyul e seb, mert fekélyes” –
írja másik, „A Nemzet nem terület”
című versében. És még mindig ugyanaz a
fájdalom: a „Határtalanság”
című verse. Más a megközelítés:
„Ma határtalan a világ: / média tár
időt, teret, / de titkát a Mindenségnek / csak sejtheti
ész s képzelet!” – a megoldás pedig a
„hit, bölcs szó, szelíd szeretet” lehet.
A csonka haza fájdalma Kecskés
Rózsánál egybeforrt a vasfüggöny
problémájával: „…
háború dúlt, s »béke«
köttetett, / hazánk csonka lett, népünk
szétesett, / vasfüggöny zárta el a
világot, / másnak zöldelltek rónák
és hegyek. / Hamis tudatban élt magyarságunk: /
majdnem feledte honját, véreit… / Torz
eszmék nyomán fekélyesedett, / megosztott lett, s
kihalt szinte a hit…” Nagyon súlyos szavak ezek.
(Kárpáthazánkban)
Dsida Jenőhöz szólnak e szép szavak:
„Angyalként szálltál Erdély
egén, / még hallik szárnyad
suhogása…” (Dsida Jenő), Kós Károlyt
pedig így jellemzi: „lehetett volna kora
Építésze, / de család várt rá
hűen és Erdélye. / E hazát szolgálta mint
építész, / Író, nyomdász,
gondnok, iparművész…” (Kós Károly
dicsérete)
Ír Reményik Sándorról is, aki
„Kicsiny iskolákban / szent szikra lett, fáklya, /
remény-mécsest gyújtva – / a
fennmaradásra.” (In memoriam Reményik Sándor)
Szép versében siratja Sütő Andrást,
és megemlékezik Wass Albertről. Itt kapott helyet a
„Szó és Írás az életem”,
Károli és Misztótfalusi okán. A Biblia
szövege „évtizedekig olyannak maradt, / ahogy
lelkembe táplálta a pap” – vallja.
„Már a Könyv nekem: Misztótfalusi és
Kós Károly, ki mer, tud vallani” –
olvashatjuk a szerzőtől.
A „Köszönet az Alkotónak” című
versében ír arról, hogy „van
küldetésem” – hite mellett az
írás és most már a festés is.
„Áldásod művekkel köszönöm”
– szól Istenhez.
Kiszely Istvánnak szól
„Magyarságunkról” – „Omlottunk,
széthulltunk, de reméltünk, / Mohácsot
és Trianont túléltük!” – mondja
biztatón.
2004-ben, az EU-hoz való csatlakozásunkkor
így ír: „Tartson össze határok helyett
/ a mindent segítő szeretet…” (Fohász
2004-ben) Nos, nem ártana.
Szép verse az „Elégia a
Kárpátokban” című is.
„…Én itt vagyok otthon!”
Az „Új népvándorlás”
című versében az általánostól
kissé másként látja a mai helyzetet:
„Ne tudd meg, hogy mit jelent / elhagyni otthont és
hazát” – írja saját sorsukról,
szembesülve „Afrika s Kelet népével”,
mely ideáramlik, s amely „Vészes
sodrás!” „Népvándorlás sodorta
el / Rómát, több hajdan hatalmat” –
figyelmeztet. „Vajon az Úr mit akarhat?” – a
kérdésre természetesen nincsen válasz.
„A Kárpátok karéjában”
című, sajátos megoldású
szonettkoszorú következik, amely bár nem
szabályos, de nagyon szép. Bejárjuk a
költővel a Tisza vidékét, Pozsonyt, Zólyom
és Árva várát, Késmárkot, a
Felvidéket, Kárpátalját, Erdély,
Nagyváradot, Székelyföldet, Segesvárt
és Déva várát, aztán a
Délvidéket, hogy Európa egészét
lássuk.
A „Csíksomlyói hívogató”
sem maradhatott ki a kötetből természetesen, hiszen
Csíksomlyón „Mi végre élsz a nagy
világban? / e kérdésre lelsz biztos
választ”, és ahol „hit tölt el majd,
béke. remény”.
A „Gyertyagyújtás a Végeken”
című versében vallja meg: „kopjafák
és tömegsírok felett / milliókért
hullatom könnyemet”: Dózsa
népéért, a kurucokért, negyvennyolc hős
harcosaiért, a két háború
katonáiért, a Szibériába hurcolt
foglyokért, Auschwitz, Recsk, Buchenwald
áldozataiért, Délvidék magyarjaiért,
sőt „árvákért, meg sem
születettekért, / a kibeszélhetetlen
szenvedésekért… / Minden erőszaktól meghalt
emberért”. Túl szomorú felsorolás.
Sok szép vers követi még ezt: a
„Gyászversek”, az „Aradon” vagy a
„Hálavers Tőkés templomában”. A
Magas-Tátra és a Szinevéri-tó
említése után olvashatjuk a ciklus
záróversét: „Tűnődéseim
Vereckén”. „Nem tudok betelni
látásával, / vagyok bele mindig
szerelmesebb!” – írja Kecskés Rózsa,
Sőt: „Árpád tán a lelkével is
látta / a Kárpátok koszorúzta
tájat” – tűnődik.
Utolsó versciklusa egy idézet: „Bölcsőd
az s majdan sírod is”. Most nem fotókat
láthatunk, hanem a szerző illusztrációit.
Győr, „kertnyi hazám” – egy művelhető
földdarabka. A diófa, körömvirágok, a
„Rába-parti alkony” – itt már
újra a gyársiratás kerül előtérbe.
Hangulatos, szép verse a „Varázs a Zrínyi
úton” című, „Áprilisi reggel: a nap
ragyog” – kezdi a verset, gesztenyefákat
látunk. „Minden fa lombján nyíló
csokor, / színes, csillogó csipkebokor, /
virágsziromból karácsonyfa” –
köny-nyen elképzeljük. Ám „ősszel, ha
rozsdás lesz a levél, / gesztenyét pörget
fentről a szél…” Az idő múlik, hiába.
Elénk varázsolja még a
fátyolvízesést is valahol (A
fátyolvízesés zúgásában). De
a szomorúság is itt áll előttünk:
„Zsolt Fiam sírverse”. Még sorsa is
szomorú volt.
Elbúcsúzik szeretett kertjétől is, mert el
kellett adnia. Vigasza is van: gyermekében annak apját
látja. De a fiúk élete nem túl
szerencsés… Pedig „hajdan szépen indult
pályájuk”. Ám a rendszerváltás
mindent megváltoztatott, és az anya magára maradt.
Kecskés Rózsa néhány versében
ismét saját életét,
pályáját írja le. Így jellemzi
önmagát: „Nem látom meg az ellenséget,
/ csak a jóságot és
szépséget”… (Születésnapomon)
„Köszönet az életért” című
versében szüleinek köszöni, hogy
„Óvó fészket adtak és
példát: / munkára, harcra, tisztességre, /
lehetőséget, támogatást… /
mélységből rálelni a fényre”. Ez
utolsó sort nagyon lényegesnek gondolom. És
így vall: „Pályám ezer
élménytől gazdag” – igaza van! Lírai
szép verse végül a „Ha elmegyek”:
„Szállnak dallamok, / Emlékidézőn dal
vagyok…”
E szomorú sorokat a szerző színes képei,
festményei oldják fel.
(Kecskés Rózsa:
Vallomásaim. Szülőföldem, otthonom, hazám.
Palatia nyomda és Kiadó Kft., Győr, 2018. 128 p.)
♣ ♣
♣