Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

KÖNYVESPOLC

Földesdy Gabriella

Tisza István eszmei, politikai arca

Tőkéczki László monográfiája

1918. október 31-én érte Tisza Istvánt ellenségeinek halálos golyója. Ez már a sokadik merénylet volt ellene, tudhatta, hogy újból próbálkoznak. Tisza nem félt, erős predesztinációs hite okán szembenézett a halállal. De ismerjük-e valódi énjét, politikai programját, terveit, törekvéseit? Úgy vélem, kizárólag azt ismerjük, amit politikai ellenfelei állítottak róla, mert útjában állt az akkor „progresszív erőként” emlegetett baloldalnak, majd a szocialista osztályharcos „szükségszerűség” prókátorainak. Mégis, leginkább Ady verseiből ismerhetjük, aki fékevesztett módon gyűlölte a politikust, illette „úrnak, magyarnak egyként rongy” kifejezéssel, Tisza viszont „levéltetű”-ként aposztrofálta Adyt, nem foglalkozott vele. Egyiküknek sem volt igaza. Két hasonló kvalitású tehetség azonos vidékről, hasonló kálvinizmussal, küldetéstudattal, nem bírtak egymással.

Még a témában otthonos értelmiségi is leginkább a sztereotípiákat emlegeti vele kapcsolatban. Felróják neki, hogy feudális, maradi, klerikális, de legnagyobb bűne, hogy nem támogatta az általános választójog bevezetését, sokan még mindig azt gondolják, ő akarta az I. világháborút. Szomorú, hogy mindebből semmi sem igaz. Ami igaz, hogy nem akart általános választójogot, annak oka nagyon is indokolt: a nemzetiségiek jutnának vele jogtalan előnyhöz, másrészt a jóhiszemű, tanulatlan tömegeket a hataloméhes ellenzék manipulálná saját céljai érdekében. Tisza nem eleve ellenezte a választójog kiterjesztését, hanem csak az akkori politikai helyzetben, amely még nem volt érett erre a lépésre. Háború ügyében régen tudjuk, hogy épp ő ellenezte a háborús hadüzenetet, mindenki más támogatta. De mi igaz a többi vádból?

Tőkéczki László monográfiája épp azokat a forrásokat használja könyvében, amikre mások nem szoktak hivatkozni. Elsősorban a parlamenti beszédeit veszi górcső alá, utána azokat az írásait, amelyek az általa alapított vagy felügyelt folyóiratokban jelentek meg: Magyar Figyelő, Protestáns Szemle, Igazmondó, különféle elnöki és székfoglaló beszédei, pártjának programbeszédei az 1910-es évek elejéről. Ezekből a beszédekből egy új, megfontolt, felelősségteljes, a magyarság leendő felemelkedéséért mindent megtevő reálpolitikus tekint ránk, aki semmilyen téren nem retrográd. Tisza a kiegyezést és annak korlátolt lehetőségeit csak azért támogatta, mert józan megfontolásból úgy látta, a magyarságnak csak a dualista monarchiában van jövője és fejlődési lehetősége. A békés fejlődést pártolta, a rendet az anarchista felforgatás ellenében. Az akkori ellenzék szocialisztikus elképzelései földosztásról, egyenlőségről, kozmopolitizmusról irreális törekvések voltak, ennek fényes bizonyítéka lett később a dicstelen Tanácsköztársaság, majd az egész szocializmus bukása évtizedek múlva, ráadásul felmérhetetlen szenvedés, romlás, pusztulás árán.

Magyarországon a századfordulón szellemi szabadság és szabadon érvényesülő pluralizmus volt, lehetett minden visszásságról beszélni és írni. Tisza az értékkonzervatív-liberális módszer híve volt, eszerint az idegen kultúrákból analízis útján ki kell rostálni az értéktelen, romboló eszméket, és csak azt kell átvenni, ami előre viszi a nemzetet. A szabadság – Tisza szerint – abban rejlik, hogy törvényeket alkotunk, amit az önkormányzatok alkalmaznak, utána ezeket az általunk alkotott törvényeket tisztelnünk kell, mert ezzel saját erőnket fokozzuk és juttatjuk érvényre. Ezt a felfogást ítélte el mind a bal- és jobboldali ellenzék, holott „csupán a jogállamiság mindig kívánatos egyensúlyi követelménye fogalmazódott meg itt is, mint az egész tiszai életműben” – írja Tőkéczki László.

Tisza István dekadensnek tekintette a magát haladónak tartó liberális fiatal mozgalmakat, úgy látta, hogy a modern ifjúság csak cégérnek használja a világpolgárságot, ürügy arra, hogy minden kötelezettségétől megszabaduljon. Az ő hazafisága nemzeti egységet akart teremteni, nem önkényes nacionalizmust, egyesíteni az ország erejét, félretenni mindazt, ami elválaszt egymástól, és pozitív munkával megteremteni azt, hogy elkerüljük a fenyegető katasztrófát. Meg volt győződve arról, hogy az akkori magyar társadalom nem érett a teljes demokráciára. Nem idealizált, és változtatási igénye is volt, de csak biztonságos módon, a veszélyeket kizárva.

Kétfrontos harcot vívott mindig is, jobbról éppúgy bírálták, mint balról. Nemzeti egység politikájával, amelyben a hatékonyság és a szakszerűség uralkodik, személyes szociális felelősség, önkormányzatiság. Ezzel felette állt az osztályharcos balos és földhözragadt jobbos politizálásnak.

Tőkéczki könyve ezúttal kizárólag a nagyformátumú politikus erényeit hangsúlyozza, például a szociális érzékenységét is alátámasztja, minden tekintetben tisztára mossa. Könyve nem életrajz, így sok életrajzi körülményre nem kapunk magyarázatot, inkább arról olvashatunk, hogy kiknek miért volt útjában, és halála után hogyan iktatták ki személyét a közéletből. Míg a Horthy-korszak politikusai közül Bethlen és Klébelsberg a Tisza-féle eszmék egy részét megvalósította, addig az 1945 utáni szocialista diktatúra földbe döngölte. Elégtétel számára, hogy oroszlános szobra ismét a Parlament oldalában áll, majdnem ott, ahol korábban ádáz ellensége, Károlyi Mihály szobra állt.

(TŐKÉCZKI László: Tisza István eszmei, politikai arca. Bp., Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2018, 267 p.)




♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©