Az Élhető Világ
Irodalmi Kör összejövetelein Stancsics
Erzsébet prózai írásait hallhattuk az
utóbbi időben. Legújabb válogatott versei Jó veled látni a földi
csodákat… címmel jelentek meg. Az
olvasó érdeklődéssel fogadta a kötetet, amely
ismét bizonyítja, hogy az író-költő
gondolatvilága milyen sokrétű, mennyire szívhez
szóló és megindítóan
szépséges. A barát és költőtárs
talán nem túloz, ha kijelenti: a szeretet, a
humánum, az ifjúkori szerelem, a jelenlegi
költő-férjhez szóló, meghatóan
szép sorok elbűvölik az olvasót.
A versek három különböző életkor
„vallomásai”. Az első Az ifjúság partjainál
című, az 1964 és 1999 között írt
költeményeket ismerteti meg velünk. A Századforduló
című 1997 és 2000 között megírt
alkotások, végül az Új évezred versei következnek,
amelyek 2001 és 2008 között születtek. A
kötet elején Szántai
Sándor, a szeretett költő-férj
bevezetőjében így fogalmazza meg
véleményét Stancsics Erzsébetről:
„Milyen is Ő? Annyit talán elárulhatok:
lélekkel áldott…”
A recenzens bizony bajban van, ha egy rövid ismertetőben
szeretné hűen visszaadni a „lélekkel
áldott” költőnő gondolatait. Néhány
részlet talán mégis felkelti az olvasók
érdeklődését. Az első verset sokan hallottuk
Stancsics Erzsébet előadásában. A Szülőföldemről
megható emlékezés a Dunántúl
„dimbes-dombos” tájára, amely elevenen
él a lelkében. Megható a Válasz egy levélre
Amerikába című vers. Igen, valón, aki oly
messze kerül e kis hazától, mindig
visszavágyik. Az üzenet otthonról szívet
melengető, egyben megértő.
Érdekes a Húsz
évemmel című vers is, amely a fiatalság
tétovaságát tükrözi. Szép A kicsi
lány című, amely a 3 éves Ági
lányához íródott. Egy tanácsa a
versből: „Légy vidám és jó,
nyílt szívű / meg vagány, / amilyen én
voltam s tán leszek még, / kicsi lány!”
Érdekes, kissé gúnyos befejezéssel a Két öreg a parkban
című: „Óvatosan baktat utánuk / a
józan nyugdíjrendelet.” Az Óraütések a
múló éveket idézi, Az Idő című a
„vaksorsú jövőt”… Szép a Kézfogás gondolata:
"Összemelegedni, / mint kéz a
kézfogásban”, bár tudja, hogy
„vágyódni olyan vadul, / hogy élni
már csak hontalanul / lehetne nélküle, / ahogy
kéz maradhat / suta-magában, / megfagyott, üres
palotában”. A hasonlat az elmúló szeretet
érzésére utal…
Két szép versben idézi iA
Bem tér gesztenyefáit és Nagyanyja jegenyefáit. A Bem
tériek öröké susogjanak –
kívánja –, a jegenyefák pedig állnak
mozdulatlanul, idézve a nagyanyja szeméből
sugárzó fényt, amely már örökre
eltűnt… Két vers, amely párizsi utazást
idéz, és emlékezés ismét a
Nagyanyjára, aki „nem lett fásult, fagyos
vénség”, és akinek tekintete
„felért a fecskék röptéhez”.
A Századfordulón
c. ciklus nagyon emberi és megható versekkel
szólítja meg férjét, Szántai
Sándort. Ki vagy Te?
– kérdezi, és így folytatja: „Ki vagy
Te, aki magadhoz csábítottad hűségem”. A Férfi szemek varázsa
és egy Szántai-irodalmi est emléke (A te versedet mondom) a
hűséges költőtárs megnyilvánulásai. De
talán a legmegindítóbb a Biztató c. vers, amely a
sokszor meg nem értett embernek szól, és
kissé vagányul biztatja: „Rá se
ránts, ha e szép küzdelem ára /
hiábavalóság s nevetség mára!”
Szép a Moszkva téren c.
vers, és nagyon lírai a Tőled
– nekem című, amely ismét Szántainak
szól biztatón: „Hallod? Valahol most ránk
nevet az Isten…”
Amit az életről ír a Fájdalom c.
versében, Simon M. Veronika
Kaszap István festményét idézve,
ismét az élet szomorúságát és
fájdalmát idézi. Könyörög az
Úrhoz: „Vedd el, Uram, fájdalmunkat, / add meg
biztos oltalmunkat”, és „Könyörgünk
és bízón várjuk / hittel való
gyógyulásunk”. Más hangulat, vidámabb
sorok – ezt a versét is sokan ismerjük – a
Mondóka, melyet Benjámin unokájának
írt, aki „kislegény / dalban-rímben nem
szegény!”, és akit mint szerető nagyi, így
biztat: „ne félj, Beni, s ne feledd: / mindig ott leszek
Veled!”
Az Új évezred
versei közül néhány a kedves
barátnő és festőnő, Simon
M. Veronika alkotásai nyomán
íródott. Érdekes a Parafrázis Mária országáról
szóló töprengés: hogyan élne itt
és most a szegény ács özvegye, akinek
emlékét annyiszor kisajátították a
„jött-ment zsiványok”… A Vendég
c. versben üdvözli a XXI. századot, és felteszi
a kérdést: „Téged, új vendég,
XXI. század, ki tanít majd / fegyelemre,
játékra, dalra?” Sajnos, tudjuk a szomorú
választ… E századot is csupán rosszra
„oktatják” az okosok…
De már Stancsics Erzsébet is tudja a választ!
A 2001. karácsony
éjjelén c. versében így fogalmaz:
„Meleg cipő, ennivaló / kinek jut e télen? /
Öreganyó forintjait / számolgatja
éppen!” És a szomorú kérdés:
„Hová viszed közös jövőnk / nagy
karácsonyfáját?”
A távoli ősről, Táncsics
Mihályról is verset ír Stancsics
Erzsébet 2001. március
15. címmel. És a természet
szépsége is megjelenik egyik versében.
„Ballag a folyó, alkonyatra készül. /
Szitakötők szerelmében odaadja magát / a táj
a csöndnek…” (A
Duna fölött) Aztán ismét egy halhatatlan
személy, Kodály
Zoltán ihleti versre. A költő, az egykori zenei
tanulmányokat végző így emlékezik a magyar
zene óriására: „Magadból
sokasodtál lassú romlások között, /
tuskót, verset, háborút zúgattál
zenédben.” És ismét kérdez:
„Lehet, hogy most már zenéd lesz nekünk a
Minden?” Számos jelentős személy, kedves
városok, költőtársaknak írt szép
sorok, belépés az Európai Unióba, megszűnő
villamosjárat „siratása” – és
még mennyi minden szól Stancsics Erzsébet
verseiből! Aztán ismét a kedves nagymamáról
ír költeményt, aki „levest főz”. A
kötet végén Új
Edvárdok korában
című – egy kissé sötét képet
festő – költemény. „Nálunk most
újra színre léptek / fakó lovú
Edvárd királyok, / csak Ti tűntetek el a ködben, /
máglya fényű, walesi bárdok” –
indítja versét a költő. De talán,
mégis, vele együtt reméljük, hogy a mai
költészet is teremt majd új walesi
bárdokat… A recenzens kénytelen befejezni e
szép kötet bemutatását. E
költeményeket olvasni kell! És élvezni a
költő gondolatainak szépségét,
sokszínűségét.
(Stancsics Erzsébet:
Jó veled látni a földi csodákat…
Válogatott versek. Ill.: Simon M. Veronika. BIRÓ family
Nyomda és Könyvkiadó, Budapest, 2018, 172 p.)
♣ ♣
♣
