Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Kert F. Klára

Sorsközösség

Már az ősz zúgatta a móló végében a nádast, de az emberek nem akarták a Nap melegét elengedni. Minden kis sugarát megbecsülték, magukba szívták. A napozóágy kölcsönzős kihasználta ezt, szombaton is kipakolt a mólóra, meg vasárnap is. A gyerekek már javában az új iskolaévvel birkóztak, de azért jólesett legalább hétvégenként kimenni a nyári emlékek színhelyére. Tegnap délután is a sekély, langyos víz mentén a szürke iszapból homokvárat építettek. Csodálatos módon a lassan hömpölygő víz vasárnapra sem mosta el, legalábbis egy széles homokkupac szilárdan őrizte a büszke vár emlékét. Ahogy az idő melegedett a délelőtt folyamán, úgy foglalták el a napozó ágyakat. Lassan lekerültek a kardigánok, hosszú nadrágok, felkerültek a napszemüvegek, vászonkalapok. Csak ekkor vették észre őket.

A sekély vízben a széles homok kupacon két hattyú álldogált. Pontosabban csak az egyik állt itt, a másik a kupac mellett, a vízben. Gyönyörű, hófehér, hatalmas madarak, és alig pár méterre a napozó emberektől. A vízben álló hosszú, karcsú nyakával hátra nyúlva a hátán, oldalán, begyén a tollait rendezgette kitartóan. Amikor végzett, elölről kezdte. Minden tollát komótosan megigazította, a pihéket a fedőtollak alá simította, majd a felsőket egyenként bezsírozta.

A másik hattyú a homokkupac tetején egy lábon állt. Amíg a másik aktívan tisztálkodott, ez mozdulatlan maradt. Fekete bal lábát felhúzta az oldalára, hosszú fehér nyakát hátra tartva, fejét a bal szárnya alá dugta. A jobb oldali szárnyán a tollak, mint egy megszakadt ablakredőnyön, harmonika-szerűen lógtak lefele a vízbe. Sokáig nem mozdul.

A napozóágyban ülők nézték csak egyre a madarakat. Valami furcsát láttak bennük. Végre az egyik, idősebb nő megszólalt.

– Az a hattyú sérült, beteg. Így nem tudott délre repülni a tengerre. Szólni kéne a madárvédelmiseknek, vigyék el és gyógyítsák meg.

– Igen. Ezt kellene tenni, különben elpusztul a télen. – Tette hozzá az egyik mellette ülő.

– De mi lesz a párjával? Arra senki sem gondol! – méltatlankodott a sor végén egy fiatal lány. – Ő sem repült külföldre a többiekkel, nyilván a beteg párja miatt, és most nem érti majd, miért maradt egyedül. A beteg madár sem fogja jól érezni magát magányosan a kórházban, hiába gyógyítják. Jót akarunk, de rosszat csinálunk!

– Akkor sem nézhetjük tétlenül – makacskodott az első öregasszony.

– Ha megnyugtatja magukat – szólt a közelben álldogáló matróz sapkás öregúr –, én a télen, mint eddig is, minden másnap végigsétálok a parton a kutyámmal egészen a hajóállomásig. Szemmel tarthatom őket. Több hattyú is itt tölti a telet már évek óta. A zsilipnél sose fagy be a víz, vannak, akik rendszeresen etetik őket.

Nagy csapat gyerek jelent meg a móló körül, talán a tegnapi homokvár építők, vödrökkel, lapátokkal. Észrevették a hattyúkat, nem akarták zavarni őket, csak tébláboltak zajosan a napozóágyak körül.

A „beteg” hattyú leeresztette a lábát, jobb oldali szárnyát óvatosan igazgatva a vízre tottyant. Párja abbahagyta a tisztálkodást, és mielőtt ő is a sekély vízre hasalt volna, meglengette vakító fehér tollú, méteres szárnyait, mintha azt mondaná:

– Kösz az együttérzést!

Aztán lassan úsztak egymás mellett, mint egy összeszokott házaspár, a nádas felé.

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©