A hétvégi vásárlásom
végeztével, kis kétkerekű
bevásárlókocsival az 50-es villamos
szarvastéri megállójához siettem. Hogy
miért siettem, azt kérdezik? Roppant egyszerű a
válaszom, csak azért, mert a nyugdíjas sosem
ér rá. Nekünk, pihenésre ítélt
korosztálynak mindig akad tennivalója, ami sürgős,
legfontosabb. De mi nyugdíjasok, ezt már megszoktuk. Sőt
a vérünkben van.
De én nem sietek, ha elment a villamos, majd jön a
másik. És milyen jól tettem, hogy hagytam elmenni
ezt a türelmetlen 50-est.
Úgy 5–6 perc után a felfelé vezető
sínpályán kidugta fejét a sárga
villamos. Én jól a hátsó ajtó
felé helyezkedtem, látva az egyre több
várakozó utast. Pont előttem nyílt ki az
ajtó. Sokan igyekeztek leszállni. Én,
belekapaszkodva a bevásárlókocsimba, éppen
fellépni akartam, mikor nagy meglepetés ért. Egy
leszállt fiatalos hölgy ajánlkozott, hogy feladja a
kétkerekűmet, és már fogta is. Ezt hallva a
mellette lévő férfi egy gyors mozdulattal elvette a nő
kezéből a kétkerekűt, és feltette a villamos
peronjára. Én utána szálltam fel. Hirtelen
nem is tudtam, kinek kell, megköszönnöm ezt az udvarias
gesztust.
Lassan csukódni kezdett az ajtó, azonnal
reagálva a történetre, máris kiabálva
köszöntem meg. Ők mosolyogtak, én még intettem
egyet, mintha már régi ismerősök lennénk.
Hazafelé azon kezdtem gondolkozni, hogy egymáshoz
tartozott-e a két ember, vagy csak így ismerkedtek meg.
Egy azonban biztos: a jó szándék mind a
kettőjükben megvolt.
♣ ♣
♣
