Ólomszín
háttérből sas tör fel az égnek,
onix szemeiben napsugarak égnek.
Nincs senki, aki bátran tenni
merné,
az izzó fényesség
rögtön vakká tenné.
Rabságból kiszabadult
királyi madár,
lábain visszaint az elhagyott
határ.
Meg sem áll a napig, egybeolvad
vele,
ezt kívánta mindig lelke
szabad fele.
(RJL)
Ikarosz, amint kilépett az erdő szélére,
észrevette a vergődő madarat.
Fiatal sas volt, szinte még fióka. Felvette,
tarisznyájába tette, és elvitte magával.
Otthon kiderült, valami baj érte a szárnyát.
Miközben gyógyítgatta, az állat egyre
szelídebbé vált, együtt hált a
baromfikkal, velük aludt, átvette szokásaikat.
Közben teljesen kifejlődött. A fiú csak a fejét
csóválta.
Mégsem tyúk ez – morfondírozott.
Teltek a napok, hónapok, a madár már
egyáltalán nem emlékeztetett nemesi
vérvonalára. Szárnya meggyógyult ugyan,
mégsem próbálta használni.
Egyáltalán nem repült, és úgy
látszott, nem is akar. Lenn járkált a
földön, néha ugyan szökellt egyet-egyet, ilyenkor
megdobogott nevelője szíve, de aztán felborzolt tollakkal
visszahuppant, minden maradt a régiben.
Egy napon nézegette a gyönyörű királyt,
majd döntött.
Így nem élhet tovább az, aki többre
teremtődött.
Beletuszkolta a tarisznyába a megtermett állatot,
és elindult. Ment, csak ment, amíg sziklákkal
tarkított hatalmas hegyhez ért. Nagy
nehézséggel felküzdötte magát az oromra,
amikor körbenézett, minden a lábai előtt hevert,
kivéve a felette ragyogó Napkorongot.
Kiemelte a madarat, és a karjára helyezte.
Érezte, amint annak karmai a húsába hatoltak, de
nem érdekelte. Nézte a pompás fejen a kis
tollakat, amint beléjük kap a szél, a nagy test
egyensúlyozó mozgását, ahogy aprókat
billen. Figyelte a fénylő szemeket, amelyek egyenesen a Napba
bámultak.
– Menj… indulj, hiszen szabad vagy! – mondta
neki Ikarosz. – Neked odafenn a helyed, mire vársz
még?
Feljebb emelte a karját, és akkor megmozdultak a
szárnyak. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban emelték,
vitték a sast az ég felé, egyenesen az izzó
korong irányába.
Egy darabig hunyorogva követte a madár
suhanását, aztán be kellett hunynia a
szemét.
– Isten áldjon, egy nap én is követni
foglak…