Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Róna J. László

Szabadság szíve

Ólomszín háttérből sas tör fel az égnek,

onix szemeiben napsugarak égnek.

Nincs senki, aki bátran tenni merné,

az izzó fényesség rögtön vakká tenné.

Rabságból kiszabadult királyi madár,

lábain visszaint az elhagyott határ.

Meg sem áll a napig, egybeolvad vele,

ezt kívánta mindig lelke szabad fele.

                                                          (RJL)


Ikarosz, amint kilépett az erdő szélére, észrevette a vergődő madarat.

Fiatal sas volt, szinte még fióka. Felvette, tarisznyájába tette, és elvitte magával. Otthon kiderült, valami baj érte a szárnyát. Miközben gyógyítgatta, az állat egyre szelídebbé vált, együtt hált a baromfikkal, velük aludt, átvette szokásaikat. Közben teljesen kifejlődött. A fiú csak a fejét csóválta.

Mégsem tyúk ez – morfondírozott.

Teltek a napok, hónapok, a madár már egyáltalán nem emlékeztetett nemesi vérvonalára. Szárnya meggyógyult ugyan, mégsem próbálta használni. Egyáltalán nem repült, és úgy látszott, nem is akar. Lenn járkált a földön, néha ugyan szökellt egyet-egyet, ilyenkor megdobogott nevelője szíve, de aztán felborzolt tollakkal visszahuppant, minden maradt a régiben.

Egy napon nézegette a gyönyörű királyt, majd döntött.

Így nem élhet tovább az, aki többre teremtődött.

Beletuszkolta a tarisznyába a megtermett állatot, és elindult. Ment, csak ment, amíg sziklákkal tarkított hatalmas hegyhez ért. Nagy nehézséggel felküzdötte magát az oromra, amikor körbenézett, minden a lábai előtt hevert, kivéve a felette ragyogó Napkorongot.

Kiemelte a madarat, és a karjára helyezte. Érezte, amint annak karmai a húsába hatoltak, de nem érdekelte. Nézte a pompás fejen a kis tollakat, amint beléjük kap a szél, a nagy test egyensúlyozó mozgását, ahogy aprókat billen. Figyelte a fénylő szemeket, amelyek egyenesen a Napba bámultak.

– Menj… indulj, hiszen szabad vagy! – mondta neki Ikarosz. – Neked odafenn a helyed, mire vársz még?

Feljebb emelte a karját, és akkor megmozdultak a szárnyak. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban emelték, vitték a sast az ég felé, egyenesen az izzó korong irányába.

Egy darabig hunyorogva követte a madár suhanását, aztán be kellett hunynia a szemét.

– Isten áldjon, egy nap én is követni foglak…


♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©