Késő tavasszal az amúgy szelíd folyónk
szintje megemelkedett, az alsóbb részeken már
kilépett a medréből, és a sétány
széleit nyaldosta. Messzi északon egyre nagyobb
víztömeg ömlött bele, újabb hatalmas
árhullám közeledett. Minden itt lakó
emlékezett arra, hogy a hatvanas, meg a nyolcvanas
években kétszer is kiöntött a folyó. Nem
csak a sétány, hanem a mellette
húzódó liget fái is magasan víz
alatt álltak, sőt még azon túl is, elérte a
beton járdákat, a házak falát, s
betört az udvarokba. Az emberek készenlétben
álltak, felkészülve a legrosszabbakra. Csapatok
szerveződtek, és az alsóbb részen elkezdődött
a homok zsákok lerakása. Teherautók
forgolódtak, platójukról mázsaszám
zúdították le a homokot, emberek
lapátokkal, vödrökkel töltötték a
zsákokat. Nem csak a környékbeliek, hanem a
főiskola, gimnázium tanulói, másik
városrészben lakók, katonák,
tűzoltók lapátolták, töltötték,
hordták a zsákokat. Asszonyok teát, vizet
kínálgattak az egyre sokasodó
társaságnak. A vizet nem érdekelte ez a
szorgoskodás, ha homokzsák állta
útját, újabb és újabb
területeket foglalt el a védtelen partszakaszon. Már
a magasabban lévő partszakasz füves sétánya
is víz alatt állt, sőt fenyegetően nyújtogatta
szürke, habos nyelveit a liget fái felé. Ide
még nem érkeztek el homokzsák rakók, csak a
zsivajuk hallatszott, meg a lapátok, eszközök
csörrenése, teherautók motorjának
morgása, amint kékes, lilás füstöt
ereget.
Itt még a víz volt az úr. Szabadon
garázdálkodott a sétányon, de még
messzebb merészkedett, a liget fái közé. Egy
öreg fa gyökerei magasan kiálltak a földből,
görcsösen tekeregtek, mint egy támadó
óriás kígyó, karjai alatt számos
üreget rejtegetett. Az egyik, talán legnagyobb ürege
szélén egy kis fekete kutya idegesen kaparászott
két első lábával, majd elszaladt és a liget
túlsó szélén lévő fa alatt sebesen
ásni kezdett. Messzire repült a föld a kis
lábak alól, nyelvét lógatva,
időnként orrával ellenőrizte, hogy megfelelő-e. Majd
idegesen visszaszaladt az üreghez, orrával faleveleket
kotort az üreg szájához, mintha magasítani
akarná, miközben a szürke víz már az
üreg száját kóstolgatta. Újra
visszaszaladt a túlsó részen készülő
hevenyészett ásásához, s ahogy csak
erejéből tellett, hányta a földet. Egy-két
csapás után visszarohant az üreghez, amelybe
közben betört a víz. Kétségbeesetten
kapott ki belőle egy kis fekete valamit, aztán az
ásása felé szaladt vele. Ott letette a csomagot,
rohant vissza. Kikapott egy újabb csomagot és rohant
vele. Pofája, mellkasa csupa sár, szemében
rémület tükröződött. Néhány
ember ment arrafelé, dolguk után siettek, senki sem
törődött vele. A kutya látta a vízzel egyre
jobban megtelő üreget, nyüszíteni kezdett, hol egyik,
hol másik ember után szaladt, lábukat ölelte
át, de senkit sem érdekelt,
félrelökték. Odaszaladt újra az
üregéhez, és a sáros iszapból
újra kihalászott egy kis sárgombolyagot, és
elszaladt vele. Fáradtan, szédelegve indult újra
az üreg felé, egyre lassabban. Ő maga is lucskos volt a
sártól és a tehetetlenségtől,
nyüszítve, erőtlenül kapart első lábaival a
megtelt üregben.
Egy tűzoltó állt meg nem messze tőle egy rövid
szünetre. Meghallotta a kétségbeesett
csaholást, nyüszítést, látta az
ügyetlen kaparászást. Odasietett a kutyához a
vizes fűben.
– Mi van, kis haver, mit ástál itt el? –
nézett le az üregbe. Annak iszappal, vízzel,
falevéllel teli mélyében négy kis
sárgombolyag küszködött. Talán a falevelek
mentették meg őket a megfulladástól.
– Csak nem a kis kölykeid? – gondolkodás
nélkül kapkodni kezdte ki őket a sáros üregből,
és a behajlított karjára fektette a
világtalan, apró jószágokat. A kis fekete
kutya csaholva forgott körbe, és az ásáshoz
futott.
– Szóval ott vannak a többiek! Hét kis
kölyköd van, de ne haragudj, ez a hely sem lesz jó.
Lehet, hogy még az éjszaka ideér az
áradás, és ez a hely is víz alá
kerül! Gyere, keressünk más helyet!
A tűzoltó előbb kicsit lecsutakolta a kölyköket
meg az anyjukat is, majd a kicsiket egy műanyag zsákra fektetve
magasabbra vitte, egészen a betonjárda szegélyig,
a házak elé.
– Talán majd rád ismer a gazdád itt,
és hazavisz – mondta, és eltűnt a
lapátolók között.
Estefelé jártam arra, miután egész nap
a homokot lapátoltam. A kiskutyák a műanyag zsákon
szuszogtak, anyjuk fáradhatatlanul tisztogatta őket. Senki sem
jelentkezett értük. Egy ismerősömtől kértem egy
füles vesszőkosarat, és beleraktam a kölyköket.
Anyjuk nyakába egy madzagot kötöttem, és
elindultunk haza felé. Fent a szőlőhegyen volt a házam,
meredek lépcső vezetett felfelé. Meg-megálltunk.
Időnként meg kellett mutatnom a kosarat, megszimatolta,
megnyugodott. A pitvaron készítettem nekik egy jó,
száraz helyet, meleg vacsorát, vizet adtam az
anyának. Tücsöknek neveztem el.
Tücsök becsülettel felnevelte mind a hét
kölykét. Közülük hat már új
gazdára is lelt. Egy kis fehér szőrgombolyag, akinek a
Hógolyó nevet adtam, velünk maradt. Gyakran
lejárunk a folyópartra hármasban. Tücsök
mindig meglátogatja a görcsös gyökerű vén
fát, hosszasan szimatolja a gyökereit, üregeit.
Ilyenkor mindig elgondolkodom, vajon emlékszik-e még arra
az iszapos küzdelemre, vannak-e rossz emlékei?
De miért lennének, hiszen mindent jól
csinált. Úgy, ahogy kellett. Mint egy anya, megmentette,
aztán felnevelte a kölykeit.
♣ ♣
♣
