SZÉPIRODALOM

Ladányi Klára

Tél

Csöndtől kong a fák meztelen koronája. Az erdei ösvényt hideg dunyha fedi, melyen az állatok lépte nesztelen, az emberé puskaropogás. A szürkésfehér felhők várakozón ácsorognak a néma táj fölött, ám minden dermedt. Tétova szellő ring a jeges puhaság felett, el-elfújva némi porhavat. A természet hófehér ruhát ölt magára, akár a menyasszony, s csöndesen várja vőlegényét, a tavaszt, akivel tiszavirág életű szerelme színekkel tölti majd meg a piszkosfehér világot.

Az állóképet önfeledt gyermekkacaj robbantja szét, s az ösvény végén a táj komorságát vidáman rohanó alakok törik meg.

– Apa, gyorsabban! – sikít csilingelő nevetés közepette a kislány, kinek arcát pirosra csípte a hideg és az izgalom. A szűzhavon száguldó szánkó és az azt húzó édesapa lépteinek keszekusza lenyomata a boldog gyermekkor kottáját rajzolják a megszeppent hóba.

Az élet dala ez, melyet nem csitíthat sem a hideg, sem a szürkeség.

♣    ♣    ♣