Az Istenkereső évek
hiábavalónak tűntek –
belépett szobámba
észrevétlenül az ünnep.
Fenyőtűkkel jégmadárkát
hímez a szél téli tájra.
Ködből köt kendőt nagymama,
ősz fejére hull a pára.
Jégvirágos ablak mögött
kisgyermekként állok újra.
Látom, ahogy a téren át jön,
hogy unokáit lássa.
Vékonyka kabátkájáról,
mikor lerázta a havat,
alma illatával ölelt,
karja örömvihart kavart.
Ráfonódtam, mint odakint
a fákra vad hóförgeteg,
pruszlikjába fúrtam arcom,
s Ő simogatta fejemet.
Szatyrában majd összenyomtam
a kedvenc süteményemet!
Mit hozott? még nem érdekelt,
lelkem ujjongva ünnepelt.
Hópelyhekkel hulló évek
olvadnak most az arcomon.
Advent van, a gyertyák égnek,
s jégvirágos az ablakom.
|