Gyermekként nagyon szerettem a városomnak azt a
részét, ahol egy csöndes múzeumpark volt,
aztán ha az ember átballagott két boltíves
kapun, akkor a túloldalán, mondjuk úgy alig 50
méternyire máris belecsöppent a városi
élet sűrűjébe zajjal, buszokkal, lámpás
kereszteződésekkel és sok-sok emberrel.
Különösnek éreztem pár évesen ezt a
szokatlanul felerősített kontrasztot: alig 50 méter a
csönd nyugalma és a zsúfoltság
zaklatottsága között. Két világ
és ilyen közel, bármikor átléphetően.
Pedig van ennél is nagyobb ellentét, mely már
világok közötti.
A múltkoriban busszal robogtam át egy
városon,
ahol a tízemeletes panelházak látványa nem
volt szokatlan. Az viszont már szemet szúrt, hogy az
egyik magas ház közvetlen közelében egy temető
volt. Erre a látványra egy lakótelep kellős
közepén nem számítottam. Arra gondoltam,
ugyan milyen érzés lehet, hogy ha az ember
bármikor kinéz az ablakon, akkor nem más
házakat, hasonló mederben folyó életeket
lát – pálmafákról nem is
beszélve –, hanem az elmúlás szele
fújdogál az erkélyén. Kissé
morbidnak éreztem ezt a közelséget, hogy az ember az
egész ott töltött életét a halál
állandó tudatában élje. Olyan
lehangoló, hiszen egy temető láttán senkinek sem a
mosoly ragyog fel az arcán, inkább
szomorúság az elvesztett szeretteiért vagy
szorongás majdani saját haláláért.
De ha jobban utánagondolok, talán nem is olyan rossz
ez.
Az ember nem felejti el az életet igazán
átéléssel élni. Mert ha csak évente
egyszer megy ki a temetőbe, akkor az egész olyan
távolinak tűnik, hogy persze, egyszer majd meghal, és
vége. De addig még sok idő van. Viszont ha a reggeli
nyújtózkodás és a világra
kikémlelés esetén ott az emlékeztető az
orra előtt, hogy „hé, mi már itt fekszünk, de
te még élsz, és ne feledd, hogy az időd
véges, ezért használd fel jól a perceket,
az éveket”, nos lehet, hogy az illető tudatosabban
éli meg a rá felvirradt napot. Paradox módon a
temető látványa töltheti el
életörömmel és aktív cselekvő
szándékkal.
♣ ♣
♣
