Cseke J. Szabolcsot néhány éve ismertem meg. Tudtam korábban is róla, de a székesfehérvári Vörösmarty Társaságban találkoztunk először.
Gyorsan a „kegyeibe fogadott”, és már az első pillanatban szót értettünk egymással. „Kétlakisága” is vonzónak tűnt, hiszen Győr és Fehérvár egyaránt otthonának számít. Szellemi értelemben mindenképpen. A Győri antológia Kör épp úgy lelkes szervezői között tarthatja számon, mint ahogy így van ez a Vörösmarty Társaság és a Vár c. folyóirat városában is.
Lírája azért volt számomra rokonszenves, mert a hagyomány és a megújítás szintézisét próbálja megvalósítani, immáron figyelmet érdemlő módon. Izgatják korunk feszültségei, a lét alapkérdései. Legtöbbször persze nem direkt módon, hanem igencsak rejtetten és áttételesen szól örömökről, fájdalmakról. A „megtagadt nemlét” jelezte összetettséggel. A tagadás és az állítás egymás mellé állításával. Hiszen ilyen a világ is: árnyékokkal és fényekkel teljes. De mondhatom azt is, hogy áldásokkal és átkokkal. Érzékelteti, hogy nem gondolkodhatunk sematikusan, hiszen a valóság nem fekete-fehér. Ugyanakkor vannak dolgok, amelyek mellett, és vannak, amelyek ellen határozottan szót kell emelnie a költőnek.
Az is fontos, hogy „kettős tagadása” gyakorlatilag az állítással egyenlő, és ezzel is igazolja az imént hangoztatott összetettséget. Ahogy róla szóló kiváló tanulmányában (Vár, 2012/3.) G. Komoróczy Emőke is megjelölte: egyfajta „költő-garabonciás” módján. Ez azért is érdekes, mert a „garabonciás” szónak van egy olyan jelentése is a néprajzban, hogy: természetfeletti erejű személy. Én inkább a középkorból ismert vándordiák-jelleget tartom helytállónak az ezredforduló költőjének esetében… A vándordiákoktól nem volt idegen a kalandozás. A költő esetében a szellemi kalandot hangsúlyozhatjuk inkább.
Ilyen szellemi kalandokra hívja olvasóit Cseke J. Szabolcs is. Néhol látomásokban, másutt bölcselkedésekben. A tanári múlttal bíró ember intellektuális eszközeivel. Nyilvánvalóan tudatában van a költői szó behatároltságának is, hiszen aligha gondolhatjuk, a világ egycsapásra megváltozik az írástudók hatására. De abban is hisz, hogy a szónak mégiscsak teremtő ereje van. Hisz abban, hogy a borzasztó világfolyamatok megállíthatóak, abban, hogy civilizációnk pusztulása talán nem végleges.
És nem áll tőle távol az ironikus látásmód sem, de mindez eléggé rejtetten, visszafogottan munkál a háttérben. Tudomásul veszi a legmodernebb korunk kihívásait, a technika határtalan hódítását.
Van ebben valami bájos, valami nekünk tetsző. Hiszen a költő sosem mondhat le az értékőrzésről. És az értékek gyarapításáról.
(Cseke J. Szabolcs: Megtagadt nemlét. Át/válogatott és új versek, Győr–Székesfehérvár, 2008–2016. Hungarovox K., Bp., 2016, 202 p.)