Sok helyen laktam, kertem sosem volt, a gyerekek béreltek
egyet pár éve. A felhasznált áram-
és vízfogyasztást kellett csak kifizetni, egy
nyugdíjas házaspár élte ott jó
pár éve utolsó éveit. A lányok nem
gondozták, én meg szívesen besegítettem a
kerti munkákba, mert a gyerekek vidéken dolgoztak, este
vacsorafőzés, mosás.
Alig 40 éves volt a párom, mikor elvesztettem. Akkor
a természetjárókkal jártam e szép
ország tájait. Most újra nehéz időszakot
élek, a természet a legjobb gyógyír, jobb
ezernyi tablettánál.
A kert a várostól egy óra
járásra van, de a közeli
repülőtérnél leszálltam a
távolsági buszról, minden hétfőn és
pénteken egy anyóka is ott szállt le,
bevásárlás, a papa várta. Leszálltam
én is, elbúcsúztam, irány tovább a
régi remeteség felé, 200 méter után
balra pár hétvégi, rendezett ház, s
bementem az erdő fái közé.
Innen az erdő fái olyanok, mint egy tagbaszakadt
óriás, a Vértes, a Gerecse mintha
összefüggő erdő lenne, alig látszanak ide a
csúcsok, a dombok, egybefonja a fák, bokrok
együttese.
Pár ház, elérem a régi szőlőhegy
kis házait, a kis fákat, melyek meg-öregedtek, a
nohaszőlő telepeket. Az út felfelé vezet, a Mókus
utca után irány balra, és újabb emelkedő
vár.
Egy kis köz, és itt a hátsó
bejárat, belépek a kiskapun, terasz három is,
egymás fölött orgonabokor s fenyők fogadnak, a kiskapu
mellett aranyeső bokor, fent még két testvére is
hirdeti a tavaszt, elmegyek a mogyorófa, a
szelídgesztenye mellett, amott a kerítés
társaságában a birs neveli gyümölcseit.
A ház pincével ellátott, a régi szőlőkből
csak egy lugas maradt mutatóba.
A nagy bejáratnál, ha onnan jövök,
három diófa áll, körték,
almafák társaságában. Volt oly év
is, hogy az almafák majd megszakadtak a tehertől, és van
még fa, melyet gondoztam, sárgabarack, cseresznye
és meggy. Olyan szép volt itt, minden évszak,
mindig volt tavasztól őszig bokor, mely virágzott. A
házat sövények övezik, itt volt a
bogrács helye, nagy terasz, rálátni a
városra, a felújított remeteségre. A kertek
végén rálátni a Turul madárra a
Gerecsében, a Vértessomlói kilátóra,
s a távolban a Várgesztesi vár romjaira. Lelkem
romjai itt épültek fel.
Ideje búcsúzni, a kerítés, a
fűszálak, a kiskapu, a fák, amiket metszettem, a
szőlőfürtök megmaradnak egy szép
emlékként valahol mélyen. Az út, az erdőn
át vezet újra, kiérve ott a tó, ahol valaha
hattyúk úszkáltak, de délebbre
költöztek, kismadarak fészkelnek, a nagy melegben
halak ugranak fel, elcsitul a hullám, az én
búcsúm hulláma. Még nem csitult el, lassan,
talán egy új, igazi, saját kert
begyógyítaná azokat a sebeket, csendes víz
vinne, ahogy a tó ringatja a vadkacsákat.
Hazaindulok, szívemben a kert elmosódó
képével.
♣ ♣
♣
