Fiatalasszony koromban történt meg ez az eset.
A fővárosba kellett mennem hivatalos ügyben,
ezért a vasútállomásra igyekeztem. Szembe
jött velem egy bőszoknyás asszonyság.
Megszólított:
– Aranyoskám! Meg tudná nekem mondani, merre
van a Kinizsi utca?
– Igen! Rossz irányba halad –
válaszoltam.
Gyorsan elmagyaráztam a helyes utat. Indulni akartam
tovább, de megfogta a kezemet.
– Magácska olyan kedves, bájos kis hölgy
– hízelgett a maga módján. – Engedje
meg, hogy belenézzek a jövőjébe!
Nem szoktam megengedni, de gondoltam, hamarabb szabadulok.
Így kezdte:
– Nagyon szép hosszú az életvonala.
Én kételkedve néztem rá.
Érezte, nem hiszek a jóslásban.
– Na, látja, ez az! – Végighúzta
az ujját a tenyeremen. Szaladgált a hideg rajtam.
Aztán folytatta: – Egészséges, boldog
életet fog élni, a férje neve Gyula lesz,
három szép gyermeknek ad majd életet!
Ki akartam húzni a kezemet az övéből, de ő
kissé megszorította, jelezve nincs még
vége. Pedig már rohantam volna.
– Ej, ej! – csóválta a fejét.
– Sajnálom! Igazán kár, hogy ilyen
szép és okos hölgy létére egyszerű,
szürke mezei egérként fog meghalni! Ez azt jelenti,
nem hagy maga után semmi nyomot!
Erre kikerekedtek a szemeim. Mi az, hogy nem hagyok semmi nyomot?
A megszületendő gyermekeim, azok nem számítanak?
– De, számítanak, csak semmiféle
alkotást nem jelez a tenyere!
Elfogyott a türelmem, kihúztam a kezemet a
kezéből, elindultam gyors léptekkel az
úticélom felé. Néha-néha
hátranéztem, valóban a kérdezett utca
irányába tartott.
Eszemben jártak a mondatai a vonaton. Elmosolyodtam. Ha
tudná, hogy már van férjem, de a neve nem Gyula,
sőt gyermekem is született már!
Évtizedek szaladtak el az eset óta. Sohasem jutott
eszembe a jósnő.
Nyugdíjba menetelem előtt egy évvel
megműtötték a lábamat, ezért sokat pihentem.
Rámszakadt a nagy üresség. A keresztrejtvényt
már untam. Papírt, ceruzát vettem a kezembe,
megírtam egy két versszakos verset „Hó
várás” címmel. Elküldtem a helyi
újság szerkesztőjének, aki nagy
örömömre megjelentette. Unokáim boldogok voltak,
mert másnapra hó borította a tájat.
– Mami! Írj máskor is! Hátha hamarabb
esik a hó! – így örvendeztek.
Ez lett az első nyom, amit magam után hagyok. Ennek
immár tíz éve. Azóta folyamatosan
írok, gyarapítom nyomaim számát.
Az asszonyság jóslatából semmi sem
valósult meg. Bár van még egy dolog, amit
említett: az életvonalam hosszúsága.
Remélem, szép hosszú utat fogok bejárni
rajta, s közben gyarapítom nyomaim számát!
♣ ♣
♣
