Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

"Így, hetven felé"

VERS

Hollósy Tóth Klára

JÓZSEF ATTILA

Bársonygallérú nagykabát rajta,
bajsza alatt alig mosoly,
magányos, csendes emberfajta,
ki saját börtönében fogoly.
Külsőleg egyszerű átlagember,
arcán a gond megnyilatkozása,
szeme kristálytiszta tükörrendszer,
látszik benne gondolkodása.

Ő sétál köztünk, „A magyar Krisztus”,*
de itt még senki fel nem ismeri,
maga az örökös pesszimizmus,
melyet ő is tud, beismeri.
Az utca és a föld fia,
folyton olvas, nem beszélget,
dohánya Hercegovina,
szinte gyermek, s ezer éves.

Sorsa az örökös éhezés,
s a városszéli bús kesergés,
de lelkében a meleg áram
fagyot olvaszt most, böjt havában.
Maga a mélységes szenvedély,
a folyton nyüzsgés, lendület,
minden mozdulatán látszik az erény,
a rezignált, érzékeny lelkület.

Szemében lelke tükre remeg,
gyengédség, szeretetre vágyás,

szerény lényéből bánat ered,
a szegénység, csönd – lomha fájás.
A léte hull ki térből, időből,
ha karma közé kapja majd a föld,
– Túl korán jöttél vándor! – így köszön,
 s hangját végképp ellepi a csönd…

De megóvja, mint drága aranyát
naggyá nemesítve az idő,
világot betöltő gondolatát,
megőrzi örökre a jövő.
Megtelepül, az árva szíveken,
mint tengeralga, vagy moszat,
halad véget nem érő síneken,
vigyázza az áldozatokat.

…de itt még, itt még járja az útját,
nem akar feltűnni semmiképp,
megírja minden búját-baját,
hogy csökkentse kínját némiképp.
Fájdalmát versekbe sírja,
örökbe néz, magába mered,
s a század tűzfalára írja
a legszigorúbb ítéletet.


–––
* Utalás a költőtárs, Csáky Anna e cím alatt írt versfüzérére.



 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©