Bársonygallérú nagykabát rajta,
bajsza alatt alig mosoly,
magányos, csendes emberfajta,
ki saját börtönében fogoly.
Külsőleg egyszerű átlagember,
arcán a gond megnyilatkozása,
szeme kristálytiszta tükörrendszer,
látszik benne gondolkodása.
Ő sétál köztünk, „A magyar
Krisztus”,*
de itt még senki fel nem ismeri,
maga az örökös pesszimizmus,
melyet ő is tud, beismeri.
Az utca és a föld fia,
folyton olvas, nem beszélget,
dohánya Hercegovina,
szinte gyermek, s ezer éves.
Sorsa az örökös éhezés,
s a városszéli bús kesergés,
de lelkében a meleg áram
fagyot olvaszt most, böjt havában.
Maga a mélységes szenvedély,
a folyton nyüzsgés, lendület,
minden mozdulatán látszik az erény,
a rezignált, érzékeny lelkület.
Szemében lelke tükre remeg,
gyengédség, szeretetre vágyás,
szerény lényéből bánat ered,
a szegénység, csönd – lomha
fájás.
A léte hull ki térből, időből,
ha karma közé kapja majd a föld,
– Túl korán jöttél vándor!
– így köszön,
s hangját végképp ellepi a csönd…
De megóvja, mint drága aranyát
naggyá nemesítve az idő,
világot betöltő gondolatát,
megőrzi örökre a jövő.
Megtelepül, az árva szíveken,
mint tengeralga, vagy moszat,
halad véget nem érő síneken,
vigyázza az áldozatokat.
…de itt még, itt még járja az
útját,
nem akar feltűnni semmiképp,
megírja minden búját-baját,
hogy csökkentse kínját némiképp.
Fájdalmát versekbe sírja,
örökbe néz, magába mered,
s a század tűzfalára írja
a legszigorúbb ítéletet.
–––
* Utalás a
költőtárs, Csáky Anna e cím alatt írt
versfüzérére.
|