Maximális? – vagyis a legtöbb?
Maximalista, a teljességre törekvő?
Mindig mindenben keresi a legjobbat, a legtöbbet,
precíz a munkájában, életében, lehet
rá számítani, tehát azt mondjuk rá,
hogy maximalista…
Vajon aki tényleg az, hogyan érzi magát?
E kérdést azért tettem fel magamnak, mert
én is maximalista vagyok, mióta az eszemet tudom, mindig
a jóra, sőt a legjobbra törekszem mindenben…
Már kisgyermekként is megfelelési
kényszer volt bennem, mindig a legjobbat akartam adni
tanulásban, segítségnyújtásban, csak
akkor ezt még nem tudtam, hogy maximalista vagyok.
Ha szorgalmasan tanultam és jó jegyeket vittem haza,
akkor otthon megdicsértek, ez jó érzés
volt, ezért mindig törekedtem a maximumra.
Később felnőtt életemben sem elégedtem meg
soha a középszerű-séggel, csak akkor voltam
jól, ha ezerrel égtem és a maximális
teljesítményt hoztam ki magamból életem
minden területén…
Sajnos, az elvárásaim másokkal szemben is
maximálisak voltak, így nem voltam mindig jó
vezető, mert többet vártam el a környezetemtől is,
mint amit produkáltak, vagy – talán – amire
képesek voltak.
Anyám sokszor mondta bölcsen, hogy a lécet nem
szabad két méterre rakni, ha valaki csak
„egyhuszat” tud átugrani… Olyankor kell
emelni a tétet, de csak annyira, hogy motiválja az
embereket.
Lehetetlent nem szabad elvárni senkitől. – Te egy
őrült maximalista vagy, tönkreteszed magad… –
mondta szegény anyám (lelki füleimmel ma is hallom
szavait).
Visszatekintve az életemre úgy gondolom, hogy nem
baj az, hogy maximalista voltam-vagyok.
Tanultam, dolgoztam, gyermeket neveltem, háztartást
vezettem, és emellett még hobbim is volt, amire az
alvásidőből csentem el egy kevéske időt…
Mikor férjhez mentem, azt gondoltam, hogy én
jó gyereke vagyok a szüleimnek, jó felesége a
férjemnek, a legjobb anyja a gyermekemnek és a munkahelyi
elvárásoknak is felsőfokon megfelelek.
No de mindig jött hozzá sok egyéb, ami a
felsoroltakkal jár, például a fehérneműt,
zoknit is vasaltam, minden nap főztem, hetenként
nagytakarítást végeztem stb. Anyám azt
mondta, hogy tartalékoljam az erőmet, mert egyszer csak
kimerülök, elfogy az energiám, és a
maximalizmusomat „megsüthetem”. Csak nevettem a
szavain, hiszen az „ide nekem az oroszlánt is”
érzésekkel éltem.
Mikor láttam, hogy nagyjából,
feléből-harmadából végzi anyám a
háztartását, akkor rákérdeztem, hogy
mi történt, hiszen régebben ő is nagyon alapos volt.
Azt válaszolta, hogy „elfáradtam, kislányom,
most már csak ott takarítok, ahol a papok
táncolnak…”
Manapság már én is lejjebb adtam a
maximalizmusomat, eszembe ötlött anyám
mondása, s elgondolkodtatott… hogyhogy? – ahol a
papok táncolnak? – hiszen a papok nem is táncolnak,
vagyis akkor nem takarítunk sehol? – gondolkodtam,
és elnevettem magam…
Igen, változunk, fáradunk, múlnak az
évek felettünk, elvárásainkat
módosítjuk, örülünk, ha a
legszükségesebb dolgokat képesek vagyunk
elvégezni, mert hamar elfáradunk,
elhasználódtunk…
Vajon ha korábban nem vagyok maximalista és nem
hajszolom agyon magam, most erősebb-egészségesebb
lennék?
Ki tudhatja? Ezekre a kérdésekre már soha sem
tudom meg a választ.
A maximumra azért természetemnél fogva ma is
törekszem, például a pontosságra,
ígéreteim betartására, sajnos
másoktól is ezt várom el…
Sok dolog kapcsolódik e tulajdonságomhoz, amit ha
mérlegelek, inkább jónak ítélek,
mint rossznak. Összességében azt hiszem, a
maximálisra törekedni alapjában véve
jó dolog…
♣ ♣
♣
