Nem vagyok egy hirtelen haragú, veszekedős
természetű ember. Néha azért „elszakad a
cérna”! De kinél nem? Isten igazából
nem is tudok pörölni. Ha elkap a düh, összeszorul a
torkom, és a sírás fojtogat.
Emlékszem egy dühkitörésemre.
Még egészen kislány voltam, bátyám
már iskolába járt. Én nagyon vágytam
arra, hogy legyenek saját ceruzáim, füzeteim,
könyveim. Testvérem az övét nem adta oda nekem.
Féltette is, meg szerette húzni az idegeimet.
Mindig azt mondta: „Te még kicsi vagy!”
– Nem is vagyok kicsi! – válaszoltam. –
Ősszel megyek iskolába!
– Ha-ha! – jegyezte meg gúnyosan. – Azt
sem tudod, mit kell csinálni az iskolában!
– De tudom, mert Ica mesélte! – vitatkoztam
tovább. – Harmadik osztályba megy, jó
tanuló. Ha kijárja az iskolát,
tanító néni lesz! Tudd meg, majd én is
jól fogok tanulni! Megtanulok írni, olvasni,
számolni! Majd meglátod! – bizonygattam a magam
igazát. – Jó tanuló leszek, és
kész!
– Eltervezni könnyű! Kiderül, ha odakerülsz!
Egyre nagyobb feszültség kerített
hatalmába. Nem bírtam tovább. Hirtelen
felindulásból belemarkoltam az asztalon heverő
ceruzái közé, amennyi a markomba fért, annyit
elvettem tőle. Persze, ő sokkal erősebb volt nálam, visszavette
mindet! Ilyenkor mit tehettem? Sírtam.
Egyik alkalommal becsapott, majdnem rossz vége lett! Fogott
egy darab bodza ágat, szépen letisztította a
kérgét, majd kihegyezte. Leült tanulni. Alig
vártam ezt a pillanatot! Odasomfordáltam, gondoltam,
elorozok egy ceruzát tőle, mindegy, milyen színűt.
Ám a legnagyobb meglepetésemre odanyújtotta az
általa készített új
„ceruzáját!”
– Tessék, írj vele! – tette hozzá
nevetve.
Elfogadtam. Azonnal kipróbáltam.
Végighúztam az újság szélén,
de az nem hagyott maga után csíkot! Akkor vettem
észre, nem is igazi ceruza. Ránéztem
kérdően. Ő meg kajánul vigyorgott rám. Erre
bedühödtem, és levágtam az asztalra a
ceruzának mondott fadarabot, ami hirtelen az arcának
csapódott. Majdnem kiütöttem vele a szemét.
Anyukánk épp akkor nézett oda, mindent
látott. Mi dermedten néztünk egymásra.
Tudtuk: „túllőttünk a célon!”
Közelebb lépett az asztalhoz, csóválta a
fejét, és ennyit mondott
– Tudjátok, mekkora baj lehetett volna
ebből? Mi van, ha a bátyád megvakul?
Aztán a testvérem felé fordult:
– Te meg?
Bement a szobába, elég sokáig
tartózkodott benn, legalább is nekünk soknak tűnt.
Majd megjelent az ajtóban. Hóna alatt régi Kincses
Kalendárium, pár darab iskolás füzet, ami
előző évben nem telt be, kezében több apró
ceruza, szépen kihegyezve. Letette elém, s így
szólt:
– Tessék, ezekkel mehetsz iskolásat
játszani! De soha többet ne vedd el Józsi
iskolás dolgait!… Kisfiam, te pedig ne csinálj a
húgoddal ilyen ízetlen tréfát!…
Remélem tanultatok belőle?
Föllélegeztünk mind a ketten. Én
örömkönnyek között köszöntem meg a
számomra értékes ajándékot. Boldog
voltam, mert végre nekem is volt „igazi”
könyvem, füzeteim és ceruzáim. Akkor ültem
le „tanulni”, amikor kedvem volt hozzá!
♣ ♣
♣
