Történelmünk jelentős eseménye volt 1956
októbere, amelyre minden visszaemlékező igyekszik
reálisan, vagy éppen a napi politika
ízlésének megfelelően reagálni. Hatvan
év telt el, az akkori fiatalok ma már
elérték a „szép kort”, ha még
egyáltalán élnek...
Jómagam, így életem nyolcvanötödik
évében, mire is emlékezhetem? Huszonnégy
éves múltam, két évi
katonáskodás után, már egy éve
ifjú házas voltam. A pestszentimrei, kedves
családi házban édesanyámmal együtt
éltük egyszerű életünket. Feleségem,
Emmi, a füzesgyarmati leány a tervosztályon
dolgozott, boldogan igyekezett beilleszkedni új
életébe, én pedig végtelenül
örültem „ifjú férj”
szerepemnek… A mindennapok csendesen teltek. Azon az
emlékezetes estén a rádióban elhangzott a
Rákosi-utód, Gerő Ernő hírhedt beszéde.
És jöttek az újabb hírek:
ledöntötték Sztálin szobrát, a kitűnő
színművész, Sinkovits Imre gyújtó
hangú szavalatával bátorította a
fellázadt embereket. Mi messze voltunk a város
központjától, és – bevallom
őszintén – sohasem voltam forradlamár
szemléletű… Mégis, egy október végi
napon elindultam gyalogosan a munkahelyemre, az Oktogonhoz közeli
Aradi utcában lévő Globus Nyomdába.
Kíváncsi voltam, mi várható, mikor
állunk újra munkába. Megkaptuk a
fizetésünket, sőt élelmiszer-csomaggal
várták a dolgozókat! Kora délután
indultam hazafelé. Az Aradi utca és a Körút
sarkán óriási tömeg tolongott.
Kiabálások hallatszottak, idegesen figyeltem a
feldühödött emberek ordítását.
Közelebb menve megdöbbenve láttam, hogy egy
egyenruhás férfit akasztottak éppen. Nem tudom, ki
volt, csak a hangokat hallom ma is: „Megérdemelte! A
szemét”! – Hát ez a forradalom? –
kérdeztem magamtól, és igyekeztem gyorsan elhagyni
a Körutat. Később újabb szörnyű képek
jelentek meg a sajtóban: a Köztársaság
téri pártházat védő, feltartott kezű
kiskatonákat agyonlőtték… lehet, hogy
ÁVÓ-sok voltak, vagy egyszerűen csak odarendelt
sorkatonák?*
A szörnyűséget szörnyűségek
követték: amikor a „rend” helyreállt,
következtek a megtorlások. Kivégezték Nagy
Imrét és még számos forradalmárt,
vagy éppen ártatlan személyt. A szovjet csapatok
másodszor is megjelentek, és ismét
„felszabadították” az országunkat.
Pedig október végén még úgy
látszott, elhagyják hazánkat: a 40-es villamos
melletti szovjet laktanyát kiürítették,
berendezését széthordták a
környékbeliek. Az ellenforradalom
„csőcseléke” a megtorlást érdemelte a
hatalom szemében.
Szomorú voltam, hiszen az október végi
eufóriás naponban sokan disszidáltak. Marcsu,
kedves barátnőm, a felejthetetlen Zaréma, aki
elbűvölően táncolt előttünk Ravel
Bolerójára, szintén megpróbált
kijutni az országból. Nem sikerült, rövid időre
bebörtönözték. Nekünk Emmivel eszünkbe
sem jutott, hogy elhagyjuk hazánkat és
édesanyámat, aki teljesen egyedül maradt
volna…
És napról napra hallottuk a híreket: ismert
művészek sietve távoztak a felfordult
országból. Szörényi Éva, Ferrari
Violetta, Szabó Sándor; a valamilyen formában
érintett művészek is börtönbe kerültek,
mint Darvas Iván vagy Mensáros László, az
írók közül Déry Tibor és
társai (Író-per!). Voltak olyanok is a
„kivándorló” írók
között, akik az elnyomó rendszer
támogatóiként Sztálin-díjat kaptak,
hogy ötvenhat után külföldön
igyekezzenek megmagyarázni
„tévedésüket”. Egy név:
Aczél Tamás!
Az emberek szívében furcsa érzés
dúlt: a bizonytalanság érzése. Az
utcákon újra romokat lehetett látni – mint
alig tizenegy évvel azelőtt, a háború
szörnyűségei után… Még egy
emlék, rádió nyilatkozat az éppen
háziőrizetből szabadult Mindszenty Józseftől.
„Még tájékozódom…”
– mondta. Erre már nem sok ideje maradt…
Aztán újra kezdtünk élni… A nem
forradalmár, aki nem vett részt utcai harcokban és
nem kívánta a hazafiak megbüntetését,
aki nem óhajtotta elhagyni hazáját, azt
remélte, hogy egy jobb világban nevelheti fel gyermekeit.
Igyekezett széppé varázsolni az
életüket. Ott, Pestszentimrén, később
Budán sem tettünk mást… Gyermekeink
felnőttek, mi igyekeztünk utazni, amennyire lehetett.
Unokám pedig ma a világot járja…
Bennem élt a remény, hogy az 1956-os felkelés
nem volt hiába. És amikor végre az
ellenforradalomból népfölkelés, sőt
forradalom „lett”, azt reméltem, hogy végre
minden a helyére kerül, és jóra fordul. 1956
emléke végre őszinte, igaz színben jelenik majd
meg a történelem lapjain. Elfelejtjük a hamis
ideológiákat, az értelmetlen, egymást
marcangoló küzdelmeket, és végre szabadon
örülhetünk megújult világunknak.
De ’56 emléke egyre halványodik, furcsa
történelemszemlélet alakult ki, amely megosztja az
emlékezőket. Ami – mindkét oldalon –
rút volt és megbocsájthatalan, azt
egyoldaúan mutatják fel a história
elbeszélői.
Gyarlók vagyunk mi emberek ma is.
–––
* Lásd:
„Köztársaság téri csata” –
a szerk.
♣ ♣
♣
