Jól emlékszem: húsz éve
történt. Kisebbik lányommal ültünk a
Balaton partján egy padon, és nagyon halkan arról
beszélt, hogy neki nincs itthon maradása.
Külföldre akar menni, mert itt fulladozik, nem találja
a helyét, feszült, ideges. Tizenhat éves volt akkor,
középiskolás, kitűnő bizonyítvánnyal,
rendkívüli képességekkel, közepesen
szituált családi háttérrel, szeretettel.
Értetlenül álltam a csendes kirohanás
előtt. Hiszen mindent megkapott a szüleitől, az
államtól terveihez, előmeneteléhez.
Megpróbáltam elmondani, hogy akinek nincs
békesség a szívében saját
magával szemben, az sehol sem fogja megtalálni. Főleg nem
idegenben, amely akkor még ismeretlen volt a mi
elképzeléseink között. Meghallgatott, és
sokáig gondolkodott. Aztán úgy hozta a sors, hogy
ha akart volna menni, akkor sem tehette az önmaga által
rosszul alakított körülményei miatt.
Unokám tizenhét éves, a
rendszerváltásba született bele.
Nyelvvizsgákkal, rendkívüli
képességekkel, szerényen szituált
családi háttérrel és szeretettel a
háta mögött. Elmondja a konyhaasztal felett, hogy
külföldre akar menni. Nem találja a helyét,
fulladozik, nincs perspektívája. Nem
próbáltam meg semmit elmondani neki abból, amit
húsz éve mondtam a lányomnak. Szavaimnak nem lett
volna hitele, mert a szívbeli békesség csak azokat
tartja itthon, akik még ismerik a honvágyat. A
rendszerváltás gyermekei világpolgárok,
csak érintőlegesen vetődik fel a haza fogalma, az is
inkább érzelmi, művészi szempontból.
Rájuk már nem vonatkozik.
A jövőbe akárhonnan könnyű belenézni, a
múltba csak bizonyos helyekről nyílik
kilátás. Nekem – koromnál fogva – van
hozzá távlatom, az unokámnak nincs. Az
egyéni események, törekvések ma már
úgy folynak egymásba, mint az óceán
hullámai. Unokámnak igaza van, élhetetlen lett a
mi magyar világunk. Néhány nagymama,
keménymarkú nagypapa fogja össze a maradókat,
de ők is kihalnak, mint a régi szakmák, a
becsülettel együtt.
A szeretetről sem érdemes beszélni, hiszen annak az
a lényege, hogy a másik személyre irányul.
Az én-szeretet, az önmegvalósítás lett
korunk jelszava. Unokám csak sejti, hogy az én-szeretet
beteg, kártékony, értelmetlen és
valójában boldogtalan dolog. Ha vala-mit várunk az
életben, az a valami majdnem mindig valaki. Csak a szeretet
értékes és örömöt adó,
melyet önzetlenül adunk másoknak, vagy kapunk
másoktól.
Elmondhatom-e unokámnak, hogy nyelvet cserélni
megrendítő élmény. Ha már nem magyarul
beszél, fogalmaz, ír, csak a számok és
színek élik túl bennünk a
változást. A fogalmak, igék, kedvenc
szófordulatai elhagyják, amiről csak mi ismertük fel
őt. Viccei, ugratásai a másik közegben
értelmüket vesztik, bölcsessége
komikussá, banálissá válik. Az egyszerű
ember talán gyorsabban nyeri el az új szókincset,
ha átrágja magát a nyelvtanon,
szótáron. Én úgy érezném,
hogy mérhetetlen, amit elvesztek, és reménytelen
az új meghódítása. Hiszen végtelen
fogalomból, szóból áll az anyanyelv, s
milyen védtelen, ha odaveszett! Lehet hódítani
úgy, hogy az ember tanul, de úgy is, hogy felejt.
Felejtjük a hazait, s az idegen élet az agyunkba
költözik, beleül ugyanabba a sejtrendszerbe,
amelyben az itthoni lakott.
Unokám ígérgeti, hogy hazatér, csak
előbb kipróbálja az új életet. Ha
valóban ez a célja, oda kell menni! Pénzt sem
szabad vinni, mert ha van, előbb-utóbb mégis a
régi életet veszi meg rajta. Megörül egy
kirakatban látott kedvenc könyvnek, s
megvásárolja. Levelezik hazai barátaival, s
úgy rendezi be a szobáját, hogy legyen benne
valami a régiből.
Új élethez a régit be kell fejezni, mert
különben kettétép! Az új életnek
csak vakon lehet nekiindulni, vagy mintha ködben
járnánk, csak a lábunk elé nézve,
azzal a hittel, hogy még egy lépés, és
utána jön a csoda. De nem fog jönni. A csoda az lenne,
ha visszatérhetne a régibe, amiből egy maroknyit ott
szorongat a zsebében, amíg csak él. (Ma már
az is csoda, ha van valakinek saját, valódi élete.)
Az európai ember olyan ügyefogyott lett, hogy nem meri
választani az egyszerű, kezdetleges élet végtelen
szabadságát. Gyengesége teremti meg
önmagából azt a halmazt, amit a politikusok
tömegnek hívnak. Előttünk nemcsak a
légvárak omlanak össze, hanem a nehezen
felépített, hazai valóság is.
Kergetjük magunkat és egymást a másik
országba, ahol a boldogtalanság elleni csodafű sem terem
a plázákban. A pénzdiktatúrák
újságjai sem informálni akarják az
új helyen tébláboló embert, hanem
formálni, szintetikus közvéleményt akarnak
gyártani belőlük. Ezeken a helyeken nagyon közel van
egymáshoz két magány, és sosem lesz belőle
társkapcsolat.
Elmondhatnám unokámnak, hogy otthon csak ott van az
ember, ahol a gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol
nagyapja ültette a diófát, és közben
unokáira gondolt. Aki repülő-, madár-, vagy Uram
bocsá’!, honvágy távlatból
nézi az elhagyott tájat, csak az idillikus képet
látja. Töredékes és homályos a
kép, mert nem látja benne az embert, csak a
felszínt. Nem látni tisztán a testvér
arcát, s nem érezni a nagymama kötött
kabátjának melegét sem, ha hűvösre fordul az
idő.
♣ ♣
♣
