Korán ébredtem. Kispárnám elnyomta a
nyakamat, a fejem is fájt. Nyűgös voltam.
Gondoltam, ha már ébren vagyok, felkelek, főzök
egy
kávét, veszek egy meleg fürdőt, és minden
rendben lesz.
Ablakom kitárva, hűvös, nyirkos szél csapott az
arcomba. Körülnéztem.
Az alattunk elterülő kis park egyik padján egy
rongykupacot
vettem észre. Ahogy tovább néztem, láttam,
egyszer csak a rongykupac megmozdul. Egy ember
tápászkodott ki a rongy alól. Egy
Hajléktalan ember.
Néztem, ahogy rongyait pakolgatta. Minden darabot
külön összehajtott, úgy rakta be egy
zsákba.
Mikor mindent elrendezett, két karjával
átölelte a pakkot, és mozdulatlanul ült.
Nézte a semmit! Vagy várt valakire, valamire?
Tépelődtem. Vajon a padon aludt? Ha aludt, álmodott?
S ha
igen, egy szebb jövőt álmodott?
Vagy már élt egy jobb világban, azt
álmodta
vissza? Ki lehet? Miért jutott ide?
Vajon ismeri-e a munka örömét, az otthon
melegét? Kapott-e vigaszt, jó szót valaha?
Sok volt a gondolatom, de választ nem találtam.
Gondolataimban elmerülve egyszer csak észrevettem,
hogy a
mozdulatlan ember feláll a padról.
Megmarkolja a pakkot, görnyedt háttal,
apró,
csoszogó léptekkel húzza maga után,
és elindul.
Hová, merre, ki tudja.
Nekem itt a meleg fürdő, a forró kávé,
és nyafogok.
Magam előtt is szégyelltem magamat!
♣ ♣
♣
