KÖNYVESPOLC

Udvarhelyi András

Útitársam, Stancsics Erzsébet

Erősen szubjektív jegyzet „Hatodik érzékke(l)” megírva

Elmeséltem már többször, ha az ember könyvet kap barátjától, útitársától, pláne az Irodalom Köztársaságának tagjától, grafomániás társától, az csapda, nagy felelősséggel jár. Most is ez történt, amikor Stancsics Erzsébet dedikálta nekem tizenkettedik könyvét, a Hatodik érzék-kel(l)-t. A címlapon Simon M. Veronika festménye, egy táncosnő. A hátsó borítón négyen néznek szembe az olvasóval: az elmaradhatatlan barátnő és munkatárs, Simon M. Veronika és férje, Enyedi Béla elmaradhatatlan gitárjával, Stancsics Erzsébet elmaradhatatlan férjével, Szántai Sándorral, aki e könyv bevezetőjét is írta, mögöttük az elmaradhatatlan festményekkel. Stancsics Erzsébet, akinek műveit mindig szívesen mutattam be, mert sok mindenben hasonlóan vélekedünk a világról, hiszen sorsunk sok mindenben egyezik.

Több közös irodalmi estet szerveztünk. Barátom, mert az irodalom és művészet barátja, és útitársam az Irodalom Köztársaságában. Ő is 1944-ben született, mint én, a magyar történelem egyik legsötétebb korszakában, ő is megúszta, ő is ugyanazon sötétvörös korban élte le életének nagy részét, ő is reménykedett a rendszerváltásban, hogy jobb lesz, és ő is csalódott, miként magam is. Ő is lázadó, elégedetlen. Ő is szereti a csendet, de ugyanakkor a tartalmas beszélgetést is, a nyugalmat, a békességet, de ha kell, vállalja a békétlenséget, mert úgy érzi, ki kell mondani az igazságot, jus mormorandi, morogni muszáj. Ő is mindennap olvas, számára a könyv gyógyszer. Ő is könyves ember, szereti, mit szereti, imádja köa nyvet, mint jómagam. Egyetértek vele, amikor azt vallja: „Nézegetjük, böngésszük egymás könyveit, kuncogunk, örülünk és gyönyörködünk a sokféle szellemi szépségben. Könyveinkkel együtt mi sohasem leszünk tragikusan sértődött nemzedék, veszedelmesen fanatikus emberek. Jól érezzük magunkat, és hűségesek vagyunk életünk és korunk óramutatójához, amihez kell a könyv, a belőle születő gondolat ihlet és ragyogás. Amolyan fényes híd a messzeséghez.” Ő is szeret idézni, mint most én őt. Ő is szereti más, okos szerzőkkel erősíteni mondandóját. Idézetei neki is jól illeszkednek saját szövegéhez, azt mondhatni, az idegen gondolatok sajátjai lesznek. Neki is kedvenc írója Márai, akitől e könyvében sokat idéz. Ő is ellentmondásos ember, ő is boldogságkereső, mint jómagam.

No, ezekért a közös vonásokért olvasom, olvastam szívesen könyvét. És miért nevezem grafomániásnak? Ő is hisz az Írás és az írás erejében, annak ellenére, hogy tudja: „A balgatagot a szó meg nem javítja.” Neki is életeleme az írás, nem tud meglenni nélküle. Ő is elviseli, de nemcsak elviseli, megköveteli a korrekt bírálatot. Ezért idézi Iriantét: „Művedet, ha bölcs szapul, kisebb szégyen, mintha annak balgák tapsolnak vadul.” Ezzel, mintegy felszólítva a botcsinálta kritikust, vagyis engem, hogy ne kíméljem, mondjam meg a frankót könyvéről.

Nos, sem bölcs, sem balga nem vagyok, csak egy halódó-haladó olvasó, akit gondolkodásra késztetett Stancsics hatodik érzéke. Amikor kézbevettem művét, rögvest a cím ragadta meg figyelmemet. Azt tudtam, hogy az öt érzékünk: a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés. De mi a hatodik érzék? Töprengtem mindvégig, miközben műfajba nem sorolható lírai publicisztikáit, odamondó tárcáit, nosztalgikus emlékezéseit, jogos morgásait, időnként elfogult bírálatait olvastam, hamarosan rájöttem –  remélem, eltaláltam –, hogy az ő hatodik érzéke a belső látás, az érzékenység, a megérzés, a lényeglátás, hogy a dolgok rejtett üzenetét láttatni tudja. Mert ez a tartalma, a rejtett üzenetek láttatása e tartalmas könyvnek. Rólunk szól, nekünk. És az ostobákról és ellenük. Értünk morog, nem ellenünk.

Stancsics Erzsébet közéleti író, mondhatjuk úgy is, közíró, mert írásaiból kitűnik, köze van nemcsak közvetlen környezetéhez, hanem tágabb világához, városához, országához, a kisemberkehez is.

Stancsics Erzsébet lázadó író. Mint neves őse, az oktalanul elfeledett Táncsics Mihály. Csak Erzsi szerencsésebb, ma már nem ültetik börtönbe, akinek más a véleménye, finomodik a kín. Lázadó, mert hatodik érzékének segítségével meglátja és láttatja az anomáliákat, politikai elitünk ostobaságát, úrhatnámságát, kapzsiságát, a kisemberek megalkuvását, hogy Magyarország az elmulasztott lehetőségek és a korlátlan zabrálás, a kapcsolati tőke országa lett. Hogy a butaság terjed, mint a pestis. Hogy a gyűlölet ostobasága szétszakítja hazánkat, hogy a kontárság korát éljük, hogy fecsegő kontárok ülnek parlamentünkben, akiket mi „választottunk”. Hogy túl sok üresfejű, fecsegő, feltűnési viszketegségben szenvedő, csak a hatalom és pénz megszerzéséhez értő buta, karrierista szívja vérünket.

Stancsics Erzsébet felháborodott író. Bálint György azt írja, hogy Felháborodom, tehát vagyok. Stancsics Erzsébet felháborodik, tehát „van”. És nagyon „van”, mert szinte semmi sem tetszik neki, ami ebben az országban zajlik. Ez az erénye, és ez a hibája is.

Stancsics Erzsébet ellenzéki író. Az én megfogalmazásom szerint ellenzéki az, akinek semmi nem tetszik, amit a kormány csinál, és kormánypárti az, aki szerint minden jó, amit pártja, vezére, nagy tanítója és kormánya csinál. Stáncsics írásaiban a múlt megszépül, a múltban minden jobb volt, mint a jelenben. Stancsics Erzsébet időnként vagdalkozik. Ok nélkül általánosít, sok a kijelentő mondata, ítélkezik, mint egy bíró. Időnként azt mondom neki olvasás közben, ejnye-ejnye, Erzsike, igazad van, de árnyaltabban fogalmazz. De közben tudom, hogy az indulat fűti, azért általánosít. Például érzékenyen érintett, hogy feminin indulatában úgy véli, miden férfi butább, műveletlenebb, mint amilyenek, hogy minden politikus ostoba, hogy minden író gerinctelen, hogy szinte minden rossz az országban. Nem veszi, vagy nem akarja észrevenni a sok-sok jót, emberi jóságot, amit ő is képvisel mindennapjaiban, és végül is élhetővé teszi ezt a hazát, hogy sok-sok okos kortársam van, mint például e könyv szerzője, és akik megbuktatják az ostoba kormányokat. Ha egy író érdektelen, nem veszem kezembe könyvét, ha egy író izgalmas szellemi kalandra hív, megyek. Szívesen olvasom publicisztikáit, habár sok esetben nem értek egyet vele. Szívesen olvasom, mert vitára ingerlőek. Mégis inkább azért szeretem, mert elgondolkodtató, amit mond az elnőiesedő férfiakról és az elférfiasodó nőkről. Vitázom vele, de elismerem, mit is tehetnék, joga van így gondolkodni. Hiszen az indulat időnként dühössé teheti, szélsőségbe sodorhatja az embert. Rendszerkritikáin azonban el kell gondolkodni. Hatodik érzék kell!  Mert nem az a hibás, aki leírja, amit lát, vagy látni vél, aki morog, tiltakozik, hanem az, aki a valóságot balgán, ostobán alakítja, és ránk kényszeríti butaságait. Ezért nézem el időnkénti elfogult indulatosságát.

Stancsics Erzsébet pesszimista író. Weöres Sándor, mindkettőnk kedvenc költője Ista című versében szellemesen fogalmaz, most idézek megint, mint Erzsi.

„Rám támadsz, te optimista,
mért vagyok én pesszimista?
Mert pátoszod humanista,
de a zsebed prakticista,
mert a fejed dogmatista
és a talpad biciklista:
amiért te optimista,
azért vagyok pesszimista.”

De rögtön hadd tegyem hozzá, Stancsics reménytelen-reménykedő pesszimista, hiszen, mi a fenének ír?  Mert hisz a szó, a műveltség erejében.

Miközben a lázadáSOKK’ könyve is ez, de emellett a legnagyobb erénye mégis az, hogy jól vagyon megírva, látszik, nemcsak imádja, hanem használni is tudja a magyar nyelvet, munkaeszközét. Ezért aztán megbocsáthatóak túlzásai. Bevallom, időnként elérzékenyedtem, oly szépen írt, amikor megszólalt a költő, mert több írása költemény prózában. Ilyenkor lehet következtetni arra, hogy költő is. Időnként szívhez szólóan szépen ír, mert a szívéből ömlenek szavai, mert a látomás és az indulat egyensúlyban vagyon. Álljon itt sok szép mondata közül egy-kettő: „Talán felitatjuk homlokunkról a nyár zsibbadt verejtékét egy kora őszi tekintettel, amelyhez nem kell semmit mondani. Aztán csak a »messzeségben remeg a kékség s a ködös éjeken át hogy didereg!..« Legyen vigaszunk, hogy nem a szomorú szó az utolsó szó a világon…"

Mit írjak még? Érdemes elolvasni a könyvet, nem baj, ha nem értünk vele egyet. Ugye, Erzsike? A lényeg, hogy együtt gondolkodjunk közös dolgainkon. Hiszen ezért írtad meg tárcáidat. S habár Máraink reménytelenül írta, hogy „Az nem lehet, hogy oly szent akarat… De már tudod! Igen, lehet…” és így folytatja: „Az nem lehet, hogy annyi szív… Maradj nyugodt, lehet.” Mégis higgyük, hogy egyszer csak beteljesül szép Reményünk, Szabadságunk, a Rend, mert

„Az nem lehet, hogy annyi ész, erő / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt.”

♣    ♣    ♣