A látszat néha csal… mondja egy bölcs
közmondás, és ha belegondolok, nagyon igaz.
Számtalanszor fordul elő minden emberrel, hogy többet ad a
látszatra, mint kellene, vagyis jobb színben szeretne
feltűnni, mert ilyen-olyan érdekei azt
kívánják. Néha nem átall
egynémely ember füllenteni is a látszat
kedvéért…
No de mi is a látszat?
Például egy emberből mit mutat meg a külső, a
látszat?
Megmutatja, hogy magas, alacsony, kövér,
sovány, jóképű, kevésbé az,
és még megszámlálhatatlan sok mindent,
például, hogy jólöltözött, tud
viselkedni a társaságban, kellemes társalgó
és vég nélkül sorolhatnám.
De valójában honnan lehet azt tudni, hogy mi a
valóság? Igaz-e az, amit a szóban forgó
ember megjelenít, vagy állít magáról?
Lehet az illető szélhámos, aki kihasználja a
külső adottságait, és megkárosít
embereket, hisznek neki, mert őszintének látszik,
és mert jó megjelenésű.
Vannak született intelligens emberek, akik szegények,
és nincs módjukban a látszatra adni,
küllemük, félszeg rosszul
öltözöttségük miatt, úgymond, nem
tudják eladni magukat. Hátrányt szenvednek a
látszat-emberrel szemben.
A látszat embernek legtöbbször sem
műveltsége, intelligenciája, végzettsége
nincs, de úgy néz ki, mintha… A
Valóságos tanult, intelligens, művelt,
tájékozott, de nincs módjában megmutatni a
valódiságát, mert nincs – mondjuk –
pénze, vagy egzisztenciája, hogy olyan körökben
mutatkozhasson, ahol a valóság kiderülhetne
róla… Mit tesz ilyenkor a látszat-ember?
Kijátssza az összes aduját (mint a
kártyában), hazárdíroz és
hódol-bókol mindenfelé, míg a
felületes szemlélő a környezetében
elvarázsolódik tőle, s hisz neki.
A megjelenés általában mindenki
szemében nagyon fontos.
Kár, hogy ismerni, sőt megismerni valakit nem könnyű.
Általában a felszínes
megítélésen múlik, hogy adunk-e a
látszatra.
Egy kedvenc kis történetemben riportot
készítettek egy ismert emberrel. Amikor
kézfogásra-elköszönésre került sor,
a riporter mosolyogva nyújtott kezet, és azt mondta:
„Örülök, hogy megismerhettem!”, mire az
interjúalany elkomolyodott, és azt válaszolta:
„Nem ismert meg, csak találkoztunk”…
Elgondolkodtam az eseten, és mélyen igaznak
érzem. Hogyan ismerhetjük meg a másikat?
Látszat alapján? – nem hiszem.
A valóság ki sem derülhet, ha az illető nem
látszik méltónak az ismerkedésre,
szóba sem állunk vele, nemhogy megismerjük.
Akkor hogyan?
Régen az etikett előírta, hogy valaki úgy
ismerkedett, hogy egy közös ismerős, barát, vagy
családtag bemutatta őket egymásnak, kisebb volt a
rizikó, mint manapság. Felgyorsult világunkban
mindenki rohan valahová, így kézenfekvő, hogy
ismerkedésre ott az Internet. Igen ám! – de ott
mindenki a látszatra ad, és azt ír
magáról, amit csak akar, olyan fotót
mellékel, amilyen ő soha sem lesz, és
sorolhatnám…
Tehát semmi sem valódi, minden csak látszat.
Egy ember belső adottságai is nagyon fontosak. De ha a
látszat nem megfelelő, mert szóba sem állnak vele,
esélye sincs, hogy megmutassa belső
értékeit… Akkor? Mi a fontos a látszat,
vagy a valóság?
A kérdés elgondolkodtató nyitott maradt
számomra is…
♣ ♣
♣
