Közeleg Péter-Pál napja, az aratás
megkezdésének ideje. Az ÉLET
betakarítása. Erre emlékezem:
A falusi kisgazdák élete akkor sem volt könnyű.
Ők „kőcsönbe” arattak. Két-három gazda
összefogott, és egymást segítve
takarították be a gabonát.
Az aratást nagy munka előzte meg: megszervezték a
„bandát”, első kaszás mindig a tulajdonos
volt. Egy banda két-három kaszásból, a
kaszásokhoz tartozó marokszedőből – mindig nők
voltak –, egy kötél teregetőből és egy
kévekötőből tevődött össze. Na, meg egy
vízhordóra is szükség volt.
A munka megkezdése előtt a szerszámokat
hozták rendbe. Hogy éles legyen a kasza,
kikalapálták. A gazda terpeszben ült a
földön, a földbe verte a kis üllőt, és
belülről kifele vezetve a kaszát, kalapáccsal
apró, de erőteljes ütésekkel verte a kasza
élét. Ahány kasza, üllő és
kalapács, annyiféle hang áradt a falu felett. Ez
gyönyörű zene, olyan, mintha egy hatalmas zenekar
játszana. Mikor a kalapálást befejezte,
felszerelte a kaszanyélre a takarót.
Előkészítette a tokmányt, azaz a kaszatokot. Ez
egy vízzel töltött szaru, amiben a kaszakő volt. Ezt a
kaszás az oldalára akasztotta. Következő nap a
köteleket készítették el, amibe a
kévét kötötték.
Korán kell kelni, hajnali kettőkor, míg harmatos a
gabona, és nem törik a szár. A
gabonatáblából egy-egy jó marékkal
összefognak, és „kinyűvik” tövestől. A
gyökeres részt szembefordítják, és
jó erősen összetekerik. Annyi kötelet
készítenek, ahány kévére
számít a gazda. Ez a gabona minőségétől
függ. Minden előkészítve, másnap kezdődhet az
aratás!
Mikor kiérkeznek az aratandó táblához,
megállnak, a gazda leveszi a kalapot a fejéről, és
azt mondja: „Jézusom, segíts!” És
megtörténik az első kaszavágás, dől az első
rend.
A haladás csusszanós lépéssel
történik. Mindig bal lábbal csusszan előre, ez a
mérték! Amilyen hosszan csusszan előre, olyan rendet tud
vágni. A lekaszált gabonát a marokszedő
félig hajolva, sarlóval szedi az ölébe. Annyi
egy marok, amennyit az ölébe felszed,
eligazítja, és karjával át tud fogni. Majd
a markot kiteszi a már kiterített kötélre.
Biztonságos távolságban halad a
második kaszás, a marokszedő itt is felszedi a markot,
és az előbbi fél marokra teszi. A kévekötő
összeköti, és van egy kéve. Néha
megállnak egy-egy szusszanásra, akkor a kaszás
előveszi a tokmányból a kaszakövet, jól
megfeni a kaszát, és folytatódik a munka. Egy
csusszantás, egy kasza emelés, egy suhintás, olyan
a ritmus, mint egy tánc.
Az étkezésnek is megvolt a maga rendje: 9
órakor reggeli, egy félórás. Ki mit hozott,
szalonna, sonka, vöröshagyma, kenyér. Délben az
asszonyok hozták az ebédet nagy kosarakban, volt, aki a
fején. Híres volt a gazdánál az első
ünnepi ebéd. Kaszásleves – savanyított
káposztából, füstült
csülökkel, kolbásszal, gerslivel, utána
három féle rétes, túrós,
káposztás, meg darásmeggyes. Utána
kétórás pihenés volt. Ez idő alatt, ha
kellett, ismét kalapáltak a kaszán,
megfenték.
Uzsonna 5 órakor volt. Mindig a gyereket
szalasztották az uzsonnával. A pincében, vagy a
kútban jól lehűtött finom salátaleves,
tejfölös uborkasaláta, vagy egy nagy köcsög
aludt tej volt.
Aztán folytatták az aratást, míg a Nap
a föld karaját el nem érte. Ekkor a férfiak a
kévéket összehordták, keresztet –
kepét – raktak belőle. Tizenhat kéve volt egy kepe.
A kévéket kalásszal befele rakták, hogy ha
eső jön, ne ázzanak meg. A kepe tetejére tettek
még egy kévét, ezt papsapkának
nevezték. Ezzel lekötötték a kereszt mind a
négy felső kévéjét.
A marokszedő lányok addig kuszáltak! Nagy
fagereblyével összeszedték az elmaradt
kalászokat, majd kévébe kötötték.
Ez volt a kuszakéve.
Így ment ez mindennap, míg el nem fogyott az aratni
való. Utolsó este víg nótával mentek
végig a falu utcáján: „Le van a búza
aratva, / Keresztbe is van már rakva, / Ahány szem van a
keresztbe', / Annyiszor jussak eszedbe.”
Aztán fontak egy takaros kis aratókoszorút,
vasárnap elvitték a misére, az atya
megáldotta. A gazda imát mondott: „Istenem,
áldd meg a nehéz munkánk
gyümölcsét!”
A megszentelt búzakoszorút otthon a gádorba,
vagy a tornácra felakasztották, ezzel jelezték,
ITT MÁR LEARATTAK.
♣ ♣
♣
