Nem dolgom nagynak lenni, figyelni másra tessék,

mögöttem sok szép remény, sok szép reménytelenség;
az én szívem hol ülne, ha nem a semmi ágán,
úgy nevetek én is az emberek balgaságán.

Nem unom: egyre írok, álmodok színes tentát,
nem érdekel bősz cenzor, irodalmi potentát;
arra járok én, arra, hol fa reped, ég szakad,
arra járok, arra, hol szétpattannak a szavak.

Szívben szeretnék lakni, ha el a magány altat,
mikor a vágy múzsája szemrehányóan vallat;
arra járok, merre a nyár összecsap mögöttem,
arra járok, hol a tűz magas toronyra röppen.

Hol kagylókék tengernek bókol, bókol a pálma,
hol a sóvárgó lelkem mintha magasra szállna;
vermekbe úgy kiáltok, én, én, a senki fia,
kire rásüt a hold, a holdas dekadencia.

Nem is kell nagyobb titok, nem is kell nagyobb vigasz,
mint hogy rád hasonlítok, mint hogy rám hasonlítasz;
arra járok, hol talán bánatom elveszítem,
harminc év: a könnyekért vezekel kölyökszívem.

Arra járok most, arra, hol vége van a nyárnak,
fölöttem új égitest: hol álmaim az árnyak;
a vágy, a vér és a bűn, a füst, a víz és a szél,
nem is tudom, hogy bennem a költő kihez beszél…