Nem dolgom nagynak lenni,
figyelni másra tessék,
mögöttem sok
szép remény, sok szép reménytelenség;
az én szívem hol ülne, ha nem a semmi
ágán,
úgy nevetek én is az emberek balgaságán.
Nem unom: egyre írok,
álmodok színes tentát,
nem érdekel bősz cenzor, irodalmi potentát;
arra járok én, arra, hol fa reped, ég szakad,
arra járok, arra, hol szétpattannak a szavak.
Szívben szeretnék lakni, ha el a magány altat,
mikor a vágy múzsája szemrehányóan
vallat;
arra járok, merre a nyár összecsap
mögöttem,
arra járok, hol a tűz magas toronyra röppen.
Hol kagylókék
tengernek bókol, bókol a pálma,
hol a sóvárgó lelkem mintha magasra szállna;
vermekbe úgy kiáltok, én, én, a senki fia,
kire rásüt a hold, a holdas dekadencia.
Nem is kell nagyobb titok, nem is kell nagyobb vigasz,
mint hogy rád hasonlítok, mint hogy rám
hasonlítasz;
arra járok, hol talán bánatom elveszítem,
harminc év: a könnyekért vezekel
kölyökszívem.
Arra járok most, arra, hol vége van a nyárnak,
fölöttem új égitest: hol álmaim az
árnyak;
a vágy, a vér és a bűn, a füst, a víz
és a szél,
nem is tudom, hogy bennem a költő kihez beszél…
|