Hornyák úr elégedetten
üldögélt a padon.
Ötven éves kishivatalnok. Úgy hitte, ő valaki,
és remélte, még talán sokra is viszi.
Üldögélt. És a kezében a cigi.
Vele szemben – egy másik padon –
üldögélt egy csikkvadász.
Hornyák csak most vette észre, hogy a szemben
ülőnek minden slukknál rándul az arca, és
tátott szájjal, áhítozva vár a
majdan földre hulló csikkre.
Hornyák Arccal a vasútnak fajtát szív.
Most ez a divat benn a hivatalban. Mindenki ezt szívja.
Hornyák mélán, fapofával szívta
a cigit. Csak úgy lezseren fogta a bal kezében, a
középső és a gyűrűs ujjai közt.
A szemben ülő szeme majd kigúvadt.
Hornyák élvezte a helyzetet, helyzetét.
Ujjával megpöccentette a cigarettát. A hamu
álmosan a földre hullott.
Amaz, ott szemben, már szenvedt. Szeme
sárgásan forgott, és Hornyák arcát
fürkészte. – Dobd már el! –
kiáltotta volna. Szomjazta a cigit.
Ja, barátocskám, az
élvezetékért fizetni kell! – gondolta
Hornyák, és unottan szíott egyet a
bűzrudacskából. A füstöt kipökte.
Amaz orra, ott szemben, élénken
beleszaglászott a levegőbe, így igyekezett egy-egy
füstkarikát a tüdejébe csalogatni.
Hornyák ezt határozottan élvezte.
Határozottan jó kedvre derült. Indiai
maharadzsának képzelte magát, és az ott
szemben az alamizsnát leső kuli. Hát igen, ilyenkor
érzi, megérte letenni az érettségit.
Harmadjára. Nagy úr ő, egy igazi entellektüel.
A cigaretta álmatagon, a csikkvadász éberen,
füstölgött. Hornyák lassan, kényes
mozdulattal felemelte a kezét, az ajkára illesztette az
Arccal a vasútnakot. De nem! Karját visszaengedte,
és kényesen krákogott egyet.
Amazt, ott szemben, már a guta kerülgette.
Cipőjével topogott. Szemei idegesen ide-oda cikáztak.
Végigfürkészte Hornyák jellegtelen
arcát.
Hornyák látta ezt.
Most aztán learatja küszködései
gyümölcsét. S még előtte a pálya.
És milyen pálya! Szinte beleszédült a
lehetőségbe.
Meddig szívja ez a pofa? – gondolta magában a
szemben ülő csavargó.
Hornyák, mintha értette volna a
kérdést, hátradőlt a padon. Bal
lábát átvetette a jobbon, és
felsőbbrendűségét bizonyítandó, undorral
szívott egyet a bagójából. A nap
pajzánan szaladgált arcán. Élvezte.
Hát persze! Az úr még a napsütésben is
úr.
Ha felállok, odadobom neki a csikket. S hogy
örüljön, nem szívom végig. De csak ha
felállok, akkor dobom oda – gondolta végig
kéjesen haditervét Hornyák.
Ha felállok? – nyilallt belé hirtelen a
kétség. Riadtan az órájára
pillantott. – Szent Isten! Egy óra öt,
elkéstem.
Felpattant a padról. A csikket, az úri csikket,
eldobta, és már rohant is volna a hivatalba.
Amaz ott szemben szintén szedelődzködni kezdett.
Na, nem, barátocskám! – mondta magában
Hornyák. – Azt már nem! Még mit nem! –
és gőgösen rátiport a földön fekvő csikkre.
♣ ♣
♣
