Azon irodalomkedvelők
közé tartozom, akik nagyon várták ezt a
naplót. Nagy vonalakban lehetett róla hallani, de
valahogy mégsem forgott közszájon. Maga a szerző sem
engedélyezte életében a megjelentetést,
pedig régóta szívügye volt. Ez
nyilvánvaló abból a gondosságból,
ahogy a naplóhoz viszonyult. Az 1935–1946 között
gyorsírással lejegyzett szöveg, kis
túlzással hosszú évekig várakozott
egy asztalfiókban arra, hogy Gyarmati
Fanni a hatvanas években elkezdje begépelni.
Először talán csak kedvtelésből, aztán
már a múlttal való szembenézés
miatt. Kisebb javításai voltak, meg ahol kellett, ott
pontosított is, de nem írta át a jegyzeteket.
Kiadásról ekkor még szó sem volt, de
később ő maga változott a témával
kapcsolatban. Felkért egy gyorsírót, hogy
nézze át a gyorsírásos naplót
és a gépiratot. Naplója 2014-ben jelent meg,
két kötetben.
Saját bevallása szerint azért kezdte el a
naplóírást, hogy megmaradjon, ami
Radnótival történt, de nemcsak rá
koncentrált. A családtagok, barátok és az
irodalmi élet szereplői ugyanúgy teret kaptak a lapokon.
Sokszor olyan érzésem volt, mintha anyja,
unokahúga arányaiban többet szerepelt volna, mint a
férje. Életüket nagy jövés-menés
jellemezte, sok időt és energiát fordítottak a
baráti találkozásokra, mai
életformánk ehhez képest bezártnak tűnik.
Kettejük napi rutinja sem nevezhető furcsának, ha a
művész és civil együttélése felől
közelítünk. Fifi folyton dolgozott, sokszor reggeltől
estig tanított apja
gyorsíróiskolájában, míg
Radnóti nem egyszer délig aludt, és
szívesen halogatta a versírást.
Gyarmati Fanni írói stílusa a kitartó
jegyzetelésnek köszönhetően szép lassan alakult
ki. Kezdetben egy félénk lány írogatta a
napok eseményeit, és persze folyton aggódott
valami miatt. Idővel egy olyan nő mondatait olvashattuk, aki
képes volt tárgyilagosan látni saját
és környezete helyzetét. Mivel eleve nem az
utókornak írta a naplót, így kendőzetlen
őszinteséggel számolt be mindenről, amit saját
maga fontosnak tartott. Ennek megfelelően olyan tulajdonságai is
felszínre kerültek, amit egyébként elrejtett
volna a külvilág elől. Kedvenc szokássá
formálta a versidézést. Belerejtett mondatai
közé egy-egy számára kedves verssort,
néha pontatlanul, de így is pasz-szolt a szöveghez.
Soraiban a humort is ki tudta aknázni. Ezt a nehezen megszerzett
írói tudást a naplón kívül
már nem kamatoztatta. Azt nem lehet tudni, hogy mi
állhatott a háttérben. Talán nem
érezte magát elég felkészültnek, vagy
a szokásos önbizalomhiánya miatt nem volt mersze az
íráshoz.
Ismerve Radnóti sorsát, megkerülhetetlenek az
olyan kérdések, minthogy megmenthető lett volna?
Megragadtak-e minden lehetőséget a költő
megmentésére? A dolgok nem feketék vagy
fehérek, így erre sem lehet egyértelműen
válaszolni. Az biztos, hogy a költő
személyisége mágnesként vonzotta
magához az embereket, sokan rajonghattak érte, az
üldöztetés idején mégsem akadt
egy-két emberen kívül más, aki
segített volna neki. Hamis papírokat is csak azok
ajánlottak, akiket érdekelt a sorsa, de még ezek
az emberek sem tudták elbújtatni, mert a költő
mintha szándékosan rohant volna a halál
felé. A harmadik munkaszolgálat
története köztudomású, de vannak olyan
részletek, amelyek csak ebből a naplóból
derültek ki. Ilyen volt, amikor a költő visszaküldte azt
a pénztárcát, amibe 600 pengőt varrtak bele. Ez
egy érthetetlen lépés volt, hiszen arra a
pénzre nagy szüksége lett volna a
munkaszolgálatos létben. Ugyanezt tette a neki csomagolt
szalonnával, mondván, nehéz volna a
cipelése. Radnóti a bevonulás után levelet
írt, amiben jelezte, hogy a menetszázadból
kiemelnek embereket, ha a hitközségtől érkezik a
kérés, Fifi ezt próbálta elintézni,
de nem járt sikerrel. Az ostrom után pedig azzal
gyötörte magát, hogy talán 1944 őszén
férjét még ki lehetett volna menekíteni, de
érdemi lépés akkor nem történt az
ügyben.
Magam is meglepődtem, de a naplóból kimaradt, hogy
1944. március 20-án a fiatal Lengyel Balázs
beállított Radnótiékhoz azzal a
szándékkal, hogy átadja az Amerikába
költözött bátyja papírjait. A költő
ezt nem fogadta el. A bevonulás előtti utolsó napon
Aczél György és Kun Miklós
látogatásuk során hamis papírokat akartak
neki adni, de ezt sem kérte. Tény, hogy abban az időben a
papírok önmagukban semmilyen védelmet nem
jelentettek. Az sem került bele a naplóba, hogy milyen volt
Fifi első bujkálása a pécsi
apácazárdában. Csak arról tett
említést, hogy kik segítették eljutni
és mettől meddig volt ott, de arról már nem
írt, milyen volt az élete az apácák
között. Évek múlva egy levélben
oázisként emlékezett erre az időszakra.
Gyarmati Fanni ennél a naplónál jobb
közlési módot nem is választhatott volna,
hisz így minden lényegeset el tudott mondani, ami nem
biztos, hogy egy interjúnál is ugyanígy
megvalósult volna. Igazából régen a versek
önmagukban voltak érdekesek, most pedig minden
népszerű, ami a Radnóti házaspárhoz
kapcsolódik. Ők maguk lettek a Radnóti brand. Fifi
aktív szerepet vállalt ebben a védjegyben.
Hallgatott. Ez a meghökkentő stílus elérte
célját. Fenntartotta az érdeklődést. A
naplóval persze továbbépült a brand. Elsőre
talán riasztó lehet a terjedelem miatt, de
szerencsére könyvsiker lett. A
nagyközönséghez is eljutott, nemcsak ahhoz a szűk
körhöz, aki minden ilyen könyvet elolvas. Talán
Radnóti versei is új megvilágításba
kerülnek. Sokáig beszédtéma lesz még
minden, ami velük kapcsolatos. Néhány év
múlva kiadják a levelezésüket,
várhatóan akkor is nagy lesz az érdeklődés.
Felolvasóesten már idéztek a Fifi
naplóból, de monodrámaként is
megállná a helyét. Bízom benne, hogy a
filmesek is felfedezik maguknak. Mivel a szövege
többjelentésű lett, így mindenki a saját
értékei szerint fogja megítélni. A brand
szárnyalásának ez is csak kedvezni fog.
(Radnóti Miklósné
Gyarmati Fanni: Napló 1935–1946, Napló I. 592
oldal, Napló II. 688 oldal. Jaffa Kiadó, 2014)
♣ ♣
♣
