Az ember különös lény. Próbál
folyton dolgokat összevetni, hasonlítani,
mérlegelni, melyik több, jobb, nagyobb, kellemesebb,
jogszerűbb, megérdemeltebb stb. Néha objektív tud
lenni, néha épp csak súrolja az
objektivitást, máskor pedig teljesen szubjektív
tényezők alapján ítél meg dolgokat.
Amikor iskoláim elvégzése után a
munkaerőpiacra kerültem, azon keseregtem, miért nem lehet
az én fizetésem is annyi, mint az idősebb szakiké,
kollegáké. Egyfajta negatív
megkülönböztetésnek éreztem a kevesebb
munkabért. Majd pár év múlva jöttek az
akkor kezdő fiatal szakik, kollégák, és ők
gondolkodtak hasonlóan, akár én évekkel
korábban. Majd jöttek olyan munkatársak, akik
tehetségtelenek és lusták is voltak, de
mégis elégedetlenek voltak fizetésükkel.
Némelyikük ki is hangsúlyozta, bizony neki
mások az elvárásai, ami a fizetést illeti.
Majd amikor egy tőlem idősebb munkatársam megkérdezte
tőle, ugyan, akkor a munkával kapcsolatban is mások-e az
elvárásai, megsértődött.
Alapjában véve, amikor adunk, kapunk valamit,
önkéntelenül is ott motoszkál bennünk
valamilyen előítélet, mérlegelési
mód, mellyel valamilyen egyenlőségjelet
próbálunk tenni dolgok közé, vagy a
különbségeket hangsúlyozzuk ki. Ezt akkor is
megpróbáljuk, amikor szinte lehetetlen, hisz
bármily különös, néha adni szeretünk,
máskor pedig kapni, de minden ellenszolgáltatás
nélkül.
Amikor nemrég egyik sportriporter kifejtette
elvárásait egy világhírű teniszezőnővel
kapcsolatban, mely az alakjára vonatkozott, miszerint szerinte
túlsúlyos, riporterek tucatjai taposták
sárba, mondván, egy világhírű
teniszezőnőnek nem kell Barbi baba alkatúnak lennie.
Az előbbi példa mintájára
megítéléseink gyakran átesnek a ló
túloldalára. Pillanatok alatt képesek vagyunk
dönteni; sovány-kövér,
szép-csúnya, okos-buta, jószívű-gonosz,
megértő-elutasító stb. Aztán pár
perc múlva rájövünk, túl hamar
ítéltünk, mert a felállított
tézisünk egyáltalán nem
helytálló. Talán az első benyomás
elvárásainkat tükrözi, ami gyakran
felületes.
Elvárásaink gyakran túlzottak, ami egy
hazugsággá degradálja
ítélőképességeinket. Ha
például autót vásárol valaki, nem
feltétlen választja a legpraktikusabbat. Ha egy
autóval szemben az az elvárásunk, hogy
A-ból B-be biztonságosan elvigyen bennünket,
vásárolhatunk 5 millióért, de
hasonlót 15-ért is. Az 5 milliósnak csak
elvétve jelenik meg reklámja a médiákban,
míg a 15 milliósnak gyakran és hosszú
ideig. Egy autónak akár
ötödrészét is kiteheti a
reklámköltség, így a 15 milliósnak
akár 3 millió is lehet a
reklámköltsége. Az autógyárak
tudják, a reklámköltség busásan
megtérül, mert az emberek hiúak, egyféle
státuszszimbólumot látnak az autóban.
Ráadásul a rideg statisztika szerint nem feltétlen
a legdrágább autók a legbiztosabbak,
legbiztonságosabbak.
De hasonlóak a gyógyszerek is. Van gyógyszer
1400 forintért, és ugyanaz más néven
400-ért. Az 1400-asat folyton reklámozzák, a
400-asat egyáltalán nem.
A reklám egyfajta önigazolást
próbál teremteni elvárásainknak. Addig
nézzük, halljuk, míg egyszer természetesnek
tűnik: na, ez kell nekem, ez a legjobb, a legkülönb. Amit
erősít, hogy abban a drágább autóban
különbnek hisszük magunkat, tehát egy
elvárásunk van embertársainktól,
éspedig: csodáljanak bennünket. Ezt
próbálja erősíteni
öltözködésünk is, vagy drága
egzotikus utazások, melyekről mesélve valamilyen
glóriát varázsolunk önmagunk fejére.
Internetes közösségi oldalakon is tanúi
lehetünk embertársaink elvárás
halmazának. Legtöbbünkről hamar kiderül, kik is
vagyunk tulajdonképpen. Sokan szeretnék, vannak
elvárásaik, ha kedvelnék, csodálnák
őket, viszont éppen ők nem méltatnak másokat.
Egy barátom mesélte rég: „Amikor
még nem volt telefon, ha mondani akartak az emberek valamit
egymásnak, találkozniuk kellett. Akkor feltétlen
őszintének kellett lenni, hiszen a másik
észrevette, ha nem így történt. A telefonba
már lehetett kicsit füllenteni, de még a
másik hangja sok mindent elárult. Ma meg az interneten
azt mondasz, amit akarsz.”
Elvárásainkban – akár minden
másban – bizonyos tolerancia készségre van
szükségük. Descartes idézetét hallva:
„Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) mi is
gondolkodhatunk, mielőtt elvárásainkat
megpróbáljuk tolerálni, tudatosítani,
netán kijelenteni mások előtt. Így mások
szemében nem holmi kérkedő figurák leszünk,
hanem megfontolt, komoly emberek.
♣ ♣
♣
