Régen írtam, írnom kellene. Annyi szép
emlék, élmény él még a
szívemben, amit szeretnék megosztani.
Egy magánlevél, vagy egy hivatalos levél nem
okoz gondot.
Nekem az ÍRÁS nem megy könnyen. Megérint
egy emlék, egy esemény, egy történés.
Napokig tart, míg összerakom lépésről
lépésre. A történéssel együtt
mindaz az érzelem, fájdalom, vagy boldogság is
megjelenik a lelkemben.
A szellem és az érzelem lassan rendeződik, és
kialakul a „mű”.
Mindezt szavakká, mondatokká kell formálni.
Van úgy, hogy napokig rakom össze a cselekmény
és az érzés együttesének szavakkal
való kifejezését.
Szeretem megmutatni azt a lelki állapotot, amely a
cselekményt tükrözi.
Írásaimban mindig keresem az Embert, annak a
lelkét. Szeretem megmutatni az érzelmeket, de az
érzelgősséget nem szeretem.
Kevés jelzőt használok. Egyik
írásomban azt írom: „Kerestem Apám
kovácsműhelyét, de a helye sincs meg. Pedig még
érzem a hiccelő vas illatát, hallom az üllő
és a kalapács zenéjét.” Ebben a
mondatban benne van lelkem minden fájdalma.
Mikor gondolatban, mondatról mondatra kész a
„mű”, akkor papírra vetem.
Igen, papírra! Nekem az írás ceruza és
kockás papír. Kezembe veszem a ceruzát, és
a már szellemileg megfogalmazott szavakat, mondatokat a lelkemen
keresztül a ceruzával egymásban ölelkező
betűkkel leírom.
Mikor végeztem, legépelem.
Gépelem! Itt már nincs dolga az érzelemnek. A
gépírás nekem nem más, mint sok apró
fekete különböző formájú pettyek halmaza.
Másolata egy szívvel-lélekkel írt
történetnek.
Ha a kedves olvasó a sok kis fekete pötty
mögött megérzi és látja azokat a
lélekből jövő összeölelkező betűsort, annak
mondanivalóját, akkor boldog vagyok, mert
közöltem valami szépet.
Köszönöm az értő és érző
olvasónak.
♣ ♣
♣
