Hogy hol vannak? Mindenhol!
Bántani akarom-e őket? Megszólni? Leszólni?
Dehogy…
Csak bemutatni…
Rokonlátogatásra utaztam Pécsre. Az IC-n
pillanatok alatt kékarcúvá vált a termes
kocsi… Működtek a wifik, a laptopok, a csodamobilok…
Csend volt, csak az egyetlen, két apró gyerekkel
utazó fiatal párnak nem volt kék az arca… a
3 éves forma, és a pár hónapos
csöppséggel foglalkozott Apu és Anyu… A
fiatal apa karján színes tetoválás,
nyakában gyöngy és lánc is, karpereces
kezével a kicsikét igazgatta olykor! És
BESZÉLGETTEK a feleségével! Rajta nem volt
ékszer, hosszú fekete haja kicsit kócos
kontyba tűzve… Ők ketten… igen… üdítő
színfolt az utazásban, Dombóvárig!
Pár nap múlva…
Szomszédolás: Pécsett. Tanulságos
volt. A 80 éves Mariska néni három
generációs családja a
vendéglátónk.A kicsik játékmobilokat
nyomogattak, és első szavaikként
„beleszóltak”: – Helló! Helló!
A nagyobbak körben, vagy a vastag szőnyegen ülve
saját mobiljaikat „tappantották”, olykor
elmosolyodtak, és a mellettük ülő unokatesóknak
mutogattak valamit… nem szóltak egy szót sem
egymáshoz… A lányok is elmerültek a
kékarcú divatos néznivalókon…
A szomszéd néni 60 év körüli
lánya kínálgatta Mariska néni isteni
kalácsát és
gyümölcstortáját, és mentegetőzött:
– Én jót akartam! Gondoltam, ezen a kerek
évfordulón jöjjön össze a család,
köszöntsük együtt a mamát…
Szegényem, ott üldögél a fenyőfa
mellett… Igaz, ami igaz, azt a legkisebb unokája
díszítette fel neki. De ő főzött, sütött,
alig várta, hogy mindenkit lásson! Hát most
láthatja őket!… Gyerekek! Megjöttek a
szomszédék!
Negyvenévesek és tinédzserek egyaránt
kiemelték arcukat a kékségből, és
köszöntek:
– Szia! Helló! Hogysmint?
Majd újra kékbe merítették
orcáik mezejét, hogy költői legyek…
De volt egy olyan kékarcú kalandom is, amire
szívesen emlékszem: Idős asszony botlott egy nagyot,
csaknem elesett a metró mozgólépcsőjén.
Előre is zuhant volna, de egy kékarcú fiatalember
épp jó pillanatban emelte ki a fejét a fontos
információk közül. Zsebretette a
minicsodát gyorsan. Szembefordult az asszonnyal a lefelé
tartó lépcsőn, és teljes testével tartva
védte, míg leértünk:
– Na, Mamikám! Csak óvatosan!
Elkísérem a vonatig, merre indul?
Ettől bizony csaknem elríttam magam, és talán
kicsit több megértéssel nézem őket, ha
ilyenek is akadnak közöttük!
♣ ♣
♣