Szívesen tartok kapcsolatot barátaimmal, kedves
ismerőseimmel, de csak azokkal, akiknek e-levél
címük van. A postai levelezés
„bonyolult”; kell hozzá boríték,
bélyeg, és el kell vinni egy postaládához.
Ma azonban kaptam egy levelet, amiben egy ismerősöm valami
újságcikk fénymásolatát kéri,
és bizonyos ügyben is választ várna. A
küldendő papírt hamar megtaláltam, majd leültem
az internethez, hogy megírjam a válaszomat.
Megnyílt ugyan a gépem, de ahol írhattam, volna,
az a „program” nem akart bejönni. Egy darabig
próbálkoztam: nyomtam ezt meg azt a billentyűt, de egyre
kuszább képek jöttek elő. Inkább
elzártam a masinát azzal, hogy majd telefonon
próbálok tanácsot kérni egy
ismerősömtől. Van nekem írógépem,
végül azzal is meg tudom írni a levelemet. Elővettem
a sarokból a jó öreg Erika táska
írógépemet, kitettem az asztalomra, bele a
levélpapír, aztán elkezdtem írni: Kedves
Jóska Bátyám – csak ennyit írtam,
amikor észrevettem, hogy semmi se jelent meg a papiroson.
Megtapintom a festékes szalagot: nyomot sem hagyott az ujjamon.
Nem gond: a szomszédomban van egy írószer bolt,
átugrottam egy új szalagért; jó lesz az
talán még máskorra is. A boltos úgy
nézett rám, minta fél kiló
túrót kértem volna nála.
Megismételtem a kérésemet; talán nem
hallotta jól, mire megjött a válasz: – Uram,
hol él Ön? Tíz éve nem kerestek nálam
írógépszalagot. Ki használ ma
írógépet?
Ecseteltem ugyan a helyzetemet, de ez sem hatotta meg: szalag
nincs. Nem tragédia, ismerek én egy trükköt,
amivel szalag nélkül is lehet gépelni. Elővettem a
levélpapírt, rátettem egy kopírlapot (ami
ugyan kissé használt volt, de jónak
ítéltem), majd egy vékonyabb papírt.
Így elkészítve a „szendvicset”,
betekertem a gépbe, és elkezdtem a levelemet: Kedves
Józsi Bátyám!… Majd folytattam egy
jó bekezdésig. Ekkor fellibbentettem a két felső
réteget, hogy megnézzem: mennyire olvasható a
levélpapíron remélt szöveg – és
meglepve látta, hogy nincs azon semmi; a
kopírpapír is kiszáradt.
Végül lehet kézzel is írni, bár
ebben már nem vagyok gyakorlott, de nekikészültem,
amikor átjött a szomszéd 8 éves
körüli gyermeke, aki egyébként is gyakori
látogatóm, amikor a leckéjéhez kér
valami segítséget. Ezúttal csak celluxért
jött valamihez. Udvariasan elnézést kért,
hogy írásomban zavar, de megkérdezte, hogy
miért nem a számítógépet
használom. Elpanaszoltam neki, hogy miként jártam
vele.
– Megnézhetem? – kérdezte.
– Természetesen. – Hiszen tudom, hogy
náluk is van számítógép.
Kiskomám pedig nagy komolyan leült a gép
mellé, megnyitotta, leütötte ezt meg azt a billentyűt,
majd közölte, hogy nincs ennek a gépnek semmi baja,
csak valószínűleg elütöttem valamit.
Ilyenez ezek a mai kis gyerkőcök – gondoltam, és
mert éppen volt a fiókomban egy tábla csoki,
boldogan nyújtottam át –
honoráriumként.
♣ ♣
♣
